A mester   By: Miklós Surányi (1882-1936)

A MESTER

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA BUDAPEST

A MESTER

REGÉNY

IRTA

SURÁNYI MIKLÓS

BUDAPEST SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

Fenntartunk minden jogot, a fordításét is.

Copyright by Singer & Wolfner, Budapest 1921.

Budapesti Hirlap nyomdája

I.

Magassága 192 centiméter, vállainak szélessége, mint a bibliai Sámsoné, heraklesi ökleinek egy csapásával le tudta volna teríteni a nemeai oroszlánt, combja egy gladiátor erejét, feje egy óriási gyermek jámborságát, szíve egy imádkozó, bûnbánó, úrvacsorázó falusi asszonyság puhaságát, szeme egy szerelmes kislány naiv ábrándozását juttatta eszedbe, ha valaha találkoztál Dömötör Jánossal, a szobrásszal, az aranyérem és a párisi Grand Prix tulajdonosával, a negyvenhét éves, õszbecsavarodott, orgonahangu és mosolygó bajuszú vén polgárral, aki a Zuglói út egy fejedelmi pompával, klasszikus izléssel és áhítatos stilustisztelettel megkomponált villájában lakott, magafaragta kariatidok által tartott fedél alatt, amelynek timpanonján az volt olvasható: Sors bona, nihil aliud.

Dömötör János a hivatalos mûvészet államilag hitelesített ranglétráján a legfelsõ helyet foglalta el, már két év óta méltóságos úr, fõrend, a mesteriskola igazgatója, ámbár a bürokratikus adminisztrációt nem vállalta, mert gyûlölte az irka firkát és hijjával volt a tekintélynek nemcsak a növendékek, de még a tanárok körében is. Mérvadó helyeken egyáltalán nem sokra tartották, éppen a hivatalos világ, az udvar, a kormány és az arisztokrácia részérõl mutatkozó elismerés és az anyagi sikerek miatt. Nem tudjuk, így volt e ez Leonardo da Vincivel, aki a Sforzák, Michelangeloval, aki Gyula pápa, Rubenssel, aki Vincenzc Gonzaga, Dürerrel, aki Miksa császár, Bernardo Rosselinoval, aki Aeneas Sylvius hivatalos mûvésze volt, de tény, hogy manapság a szerkesztõségek és a kritikusi törzsasztalok nem jó szemmel nézik, akit a nagyok már befogadtak kegyeikbe.

Ezt Dömötör is tudta, azért mindig pirulva, bocsánatkérõ arccal, hebegõn és zavartan jelent meg tanítványai és ifjú mûvésztársai között; ilyenkor mindig úgy érezte, hogy nagy és neki felfoghatatlan szellemi óriások között lábatlankodik. Cifra elméleteiket nem értette és groteszk vázlataikat ijedten csodálta. A saját fogyatékos akadémiai képzettsége félénkké és alázatossá tette; mégis akadémikusnak csúfolták, ami valójában mindig egy csepp büszkeséget ébresztett benne, mert azt gondolta, hogy igy némi tudományosság hirébe keveredik. Önmagának azonban bevallotta, hogy Michiels, Semper, Riegl, MaierGraefe, Hildebrand és Rodin könyveinek majd minden lapján érthetetlen és homályos sorokra bukkan, amelyeken hiába töri kemény sörtével borított domború koponyáját. Ellenben egy aktot megmintázni úgy, hogy abban a csontvázra az izomzat, az izomzatra a zsiradékpárna és a rostokra, a húsra, a véredényekre az epidermis úgy feküdjék rá, mint az eleven ember testére: ehhez senkisem értett jobban, mint Dömötör, a hivatalos mûvész, az akadémikus.