DONÁSZY FERENCZ AZ ARANY SZALAMANDRA Elbeszélések az Ifjuság Számára Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Kiadása BUDAPEST 1906 TARTALOM. Az égi jelek Az éjféli vendég Bornemissza Klára A Caput Corvi Nostradamus tükre A phantom Cynthia Az arany szalamandra A nagy próba A végnek vége Epilogus AZ ÉGI JELEK 1580 táján, János fõvétele napján, éppen delet harangoztak õs Budavárosában, midõn a nap egyszerre elsötétedett és helyette három sápadtfényû csudatünemény jelent meg a színétvesztett égbolton. Kettõ sugaras küllõalakban rajzolódott az égre, a harmadik pedig, egy óriási, vérbemártott török kardhoz hasonlított és a zenithrõl ragyogtatta alá lángvörös fényét. A lakosság apraja-nagyja az utcákra tódult. Kinek is volna étvágya az evéshez, midõn ilyen fenyegetõ égi jelek támadnak. Különösen az égboltozat közepén lángoló üstökös-csillagforma véres kard okozott nagy megdöbbenést s a félénkebbek szorongó szívvel találgatták: vajjon háborút, döghalált, vagy éppen a világnak a végét jelentik ezek a rémletes égi jelek? --Nézzék csak kegyelmetek, a nagyontudós Bornemissza Lénárd fõkamarásmester úr is vizsgálja a csudatüneményeket! szólalt meg a polgárok egyike. --És mellette áll az ablakban vendége, Julián páter, a jezsuita! felelte rá a másik polgár. --Julián páter õ atyasága a dicsõségesen uralkodó II-ik Rudolf királyunknak gyóntatója és lelki tanácsadója, jegyzé meg Ulrik, a harangöntõ. Ulrik mester komája, az olasz származású Zanardelli drágakõköszörülõ és aranymíves is hozzájuk csatlakozott. --Mit szólnak kegyelmetek e borzalmas égi csudákhoz? --Mi nem szólunk, de komám se szóljon! Hadd tegyék ezt azok, kik magukat bölcseknek és mindentudóknak hiszik! válaszolá a harangöntõ. --Igaz a! Zanardelli mester, kegyelmed bejáratos a fõkamarásmester úri palotájába, bizonyára tudója is, amik ott benn történnek? vágott közbe a Zsigmond-közbéli szûcsmester. --Annyi szent, hogy történik valami! Lépten-nyomon messze országokból érkezõ idegenek adják egymás kezébe a kilincset. Azután nem egyszer láttam, midõn a fõkamarás úr egész csomó mindenféle plántával tért vissza a hegyek közül, mondá a harangöntõ. --Ezt én is láttam, sõt azt is megmondhatom, hogy a hátsó épület kéménye még éjtszaka idején is egyre okádja a füstöt, akárcsak a kegyelmed mûhelye, Ulrik mester. --Bezzeg a magunkforma szegény embert börtönre vetnék, ha ilyesféle tilalmas dolgokat machinálna! De hát a nagyuraknak minden szabad! Még a gonoszság is! vélekedék a szûcsmester. --Mibõl gondolják kegyelmetek, hogy tilalmas gonoszságokat mívelnek a palotában? kérdé a drágakõköszörülõ. --No hát abból, mert az ördögidézéshez, a gonosszal való cimboráláshoz és a megrontásokhoz kell az a sokféle plánta és az örökké égõ kohó! válaszolá a köpcös paszomántos. --Zanardelli mester bejáratos a palotába! Cáfolja hát meg, ha tudja! --No hát tudják meg, hogy Bornemissza Lénárd fõkamarásmester úr kedveli a tudományokat és éjjel-nappal azokban búvárkodik. Azok az idegen országból érkezõ vándorok pedig szintén tudósok, kik nagy hírneveért keresik fel, mert különösen elsõ auktoritás az alchymiában, amiért nagy tekintélyben áll és kedves embere felséges urunknak és királyunknak, II-ik Rudolf császárnak is. Most hallották kegyelmetek az igazságot. Tegyenek lakatot a szájukra, mert bizony isten megjárják! figyelmezteté õket a harangöntõ. --Köztünk legyen mondva, én is csak azt hiszem, hogy nem jó keresztényhez és nem fõúrhoz illõ az ilyen bûbájos mesterkedés--jegyzé meg Ulrik mester, midõn magukra maradtak. Az aranymûves megfordult, hogy távozzék, midõn egy lovászforma cseléd a palotába hívta. A nagykapu egyik oldalajtócskáján léptek a nagy négyszögletû épületbe, melynek oldalszárnyait fedett folyosók kötötték össze a sajátságos modorban épült hátsó résszel. Egyik tornyában a csillagvizsgáló, a másikban a laboratórium volt berendezve, a két tornyot pedig egy nagy terem kötötte össze egymással. A ház ura, Bornemissza Lénárd, ebben a teremben várta. Herkulesi termetû alak volt. Széles vállak, kemény, szigorú, a virrasztásoktól és búvárkodástól mélyen bennülõ szemek. Rövidre nyírt haján lapos camaura ült, erõsen õszbe csavarodó hosszú szakálla pedig két ágra választva omlott alá. --Arnoldus mester! Három darab legerõsebb tüzetálló tégelyre lenne szükségem a legnagyobbakból, megfelelõ födõkkel! Megérkeztek-e már? kérdezte. --Kegyelmes uram szolgálatára állnak. Továbbá megkaptam a Borussiából rendelt Terra sigillatát és Caput mortuumot is! --Ide kell küldeni! Mikor indul német- és olaszországi útjára? --Csak Homonnai és Drugeth fõnemes urak kommissióit várom, kiknek számára velencei tükröket, mozaik munkákat és más efféléket kell vásárolnom! --Jól van! Nekem is lesznek kommissióim! Indulás elõtt jelentkezzék. Midõn az aranymûves eltávozott, Páter Julián elõlépett az ablakfülkébõl. A fekete rendöltöny még kirívóbbá tette alakjának irtózatos soványságát. --Most már senki se fog bennünket zavarni, folytatom hát. Küldetésem a mai nappal véget ért! A császár visszatérésemet sürgeti! szólalt meg lágy, kenetteljes hangján, miközben a magashátú támlányok egyikébe ereszkedett. --Ez annak a jele, hogy tanácsod nélkül nem tud ellenni. Császári urunk világraszóló alchymiabéli tudományodért nagyon becsül téged. Ha pedig a nagy titkot megtalálnád, te lennél utána az elsõ és leghatalmasabb embere az országnak. --Mérhetetlen hatalommal és gazdagsággal járna e felfedezés! viszonzá Bornemissza sóváran. --Õ felsége rövid idõ múlva többféle jelét fogja adni irántad való változhatlan kegyelmének! --Mindig csak üres ígéretek! viszonzá Bornemissza. --Figyelj rám! Nem is sejted, minõ fordulatok lesznek rövid idõ múlva az országban és kormányzásban. Õ felsége a császár rendkívül féltékeny uralkodói jogaira, emiatt folytonos viszályban él háza tagjaival. Testvérei: Ernõ és Mátyás fõhercegek úgyszólván erõszakkal kezükbe ragadták a kormányzást és emiatt úgy az osztrák tartományokban, mint itt, folytonos zavarok és forrongások vannak napirenden, kivált azóta, mióta Mátyás fõherceg egészen kezébe ragadta a magyar ügyek vezetését. Mátyás fõhercegnél tisztelegve, átadám néki õ felsége bizalmas levelét, melyben azt írta fenséges öccsének, hogy itt tartózkodásom célja egyes-egyedül az alchymia magasabb titkainak veled való együttes búvárlása. De ez csak ürügy volt. Láttam az elégületlenséget, a forrongásokat és belzavarokat, melyek felséges urunk trónját veszélyeztetik. Elsõ sorban engem akarnak az udvartól eltávolítani, mert, szerintük, korlátlan hatalmam van a császár felett! --Igazuk van! Korlátlan hatalommal uralkodói rajta. --Amilyen fegyverrel támadnak, olyannal védekezünk! A császár elhatározta, hogy Mátyás fõherceget teljesen kizárja a kormányzási ügyekbõl! Mivel pedig császári urunk prágai udvarát nem akarja elhagyni, országai kormányzását azokra a kipróbált híveire bízza, kiktõl nem kell féltenie trónját. Nagy szerep, nagy hatalom és fényes tisztség vár reád, barátom Lénárd! Hátha még csakugyan felfedeznéd a nagy titkot!! Akkor te uralkodnál az országban. --Vagy pedig úgy járnék, mint az ánglius Kelley, kit õ felsége bárói rangra emelve, kegyeivel halmozott el, de mivel alchymiai titkait nem akarta neki elárulni, börtönbe vettetett, honnan, midõn menekülni akart, leesett és nyakát törte--viszonzá Bornemissza gúnyosan. Páter Julián fejét csóválta: --Barátod, Hayek Taddeus, az udvari orvos, ugyancsak hiányosan értesített errõl az esetrõl! Kelley és cimborája Dee, mindketten közönséges csalók valának! --Hálátlan vagy, Leonhardus. Tudod, hogy egy alchymista se mehet be mindaddig a felség alchymiai laboratóriumába, míg te elõtted próbaelõadást nem tart tudományából... és csak a te ajánló leveledre nyílnak meg elõtte a prágai Hradsin kapui. --Ez ellen nem is panaszkodom! Néha csakugyan érdemes tudósok dissertálnak és experimentálnak mûhelyemben; viszonzá Bornemissza. --Hagyjuk a vitát! Még fontos megbeszélni valónk van hátra. A te érdeked azonos az enyémmel! Amint eddig beavattál alchymiai munkálkodásod titkaiba, úgy teszel ezentúl is. Ezáltal uralkodunk a császáron! Ha feltalálod a nagy titkot, ezt is közölni fogod velünk, mert jusson eszedbe, a belõle eredõ mérhetlen gazdagságot csak a hatalom birtokában élvezheted. E pillanatban egy öreg, meggörnyedt, de nagyon becsületes képû szolga lépett be a terembe. --Miért háborgatsz e szokatlan idõben, Iván? kérdezte nyersen Bornemissza. --Kegyelmes uram, az ötvösmester elküldte az olvasztótégelyeket, tisztelendõ atyaságod futárja pedig útrakészen áll. --Vidd le a laboratóriumba! A laboráns szítsa fel a kohóban a tüzet és reszeljen négy uncia rezet, két uncia aurichalcumot finom porrá--parancsolá. --Ecce! a futárról egészen elfeledkeztem. Csak néhány sort írok a rendfõnöknek. A háziúr leeresztette a porcos íróasztal támláját és egy zárt faliszekrénybõl az akkoriban még kevéssé használt papirt véve elõ, mellé helyezte a hattyútollból vágott pennát, a viasszal és selyemzsinórral egyetemben. Páter Julián gondolkozva ült az asztalhoz. --Titkos jegyekben írjam e levelet? Eh, a futár a mi emberünk. Midõn készen lett, nagy mesterséggel összehajtogatta és átkötözte zöld selyemszállal, azután talárja alól elõvont gyûrûvel lepecsételé. --Mily különös színû tenta és milyen furcsa formájú írócharta; dünnyögé, hol a tentát, hol a papirost nézve, azután kisietett a rá várakozó futárhoz. A tudós háziúr mint a ragadmányára csapó saskeselyû, sietett az íróasztalhoz; felemelte az ottmaradt papírlapot és a szekrénybe rejté. --Majd meglátjuk, tiszta kártyákkal játszol-e, páter Julián, vagy csak eszközként akarsz felhasználni?! AZ ÉJFÉLI VENDÉG Az öreg kulcsár lépett be nemsokára a terembe s egy pecsétes tekercset nyújtott át urának. --Csatlós hozta a dullóvári Pethõ-kastélyból! Azt beszéli, hogy, Klára kisasszony kicsibe múlt, hogy a martalócok kezébe nem esett. --Menj és viseljed gondját a csatlósnak. Lehet, hogy választ visz leányom levelére. Várakozzék. Leánya azt írta, hogy sólyomvadászat közben amúgy is nagyon messzire távoztak a kastélytól, õ pedig kócsagot ûzõ sólyma után vágtatva, a vadászat hevélyében elszakadt társnõitõl és a vidéket nem ismerve, eltévelyedett a mocsaras erdõségben, hol egyszerre csak martalócok vették õt körül. Segélykiáltásait, úgy látszik, senki se hallotta, mert a rablók már jó messzire magukkal ragadták és éppen száját akarták betömni, midõn pár jól célzott lövés a martalócok közül néhányat leterített, a bokrok közül pedig több ember rohant elõ. A latrok megfutottak. A szabadítók idegen országbeli kereskedõk valának és társzekereikkel, málhás állatjaikkal az erdõség tisztásán táboroztak. Az a férfiú, ki legelõször segélyére rohant és rablóját leütötte, inkább tudósnak, mint kalmárnak látszik, de csak annyit tudott meg róla, hogy Budára igyekszik s málhái könyvekbõl és különféle érc- és agyageszközökbõl állanak. Bornemissza elhatározta, hogy még az nap ír Pethõ Miklósnak, hogy leányát biztos kísérettel küldje haza. Ekkor pedig elõvette azt a papírlapot, min páter Julián a levelét írta és a felszálló gõz fölé tartotta. Kevés idõ múlva a zöldessárga charta majdnem egészen sötétbarnára változott és midõn a gõz elszállt, a boltozatról aláfüggõ karosgyertyatartó felé tartotta. Igy látszott meg csak, hogy e különös papir szitaformán át van lyuggatva. Hosszú, figyelmes vizsgálat után elégedetten bólintott fejével, azután kiterítette, végigtörölte valami vörösszínû fluidumba mártott szivaccsal. --Pár perc múlva a papir fehér lesz és az írás látszani fog--mormogá s újra meg újra végighúzta rajta a szivacsot és csakugyan nem telt belé több pár percnél, a setétbarna szín fehérré változott és elõtûnt az írás fakóvörös betüivel. Diadalmas mosolygással kezdett az olvasáshoz, hanem a mosolygás csakhamar lefagyott ajkairól. --Hát így vagyunk! kiáltott fel kitörõ dühvel, midõn elolvasta a levelet. Még csak nem is játékszer, hanem lépcsõ legyek a lábaitok alatt... azután fel akarnátok engem áldozni. Nincs is rosszul kifundálva! Hogy is írja csak: >>Bornemissza valamit, titkol, rejteget elõttem! Sejteni, hogy felfedezte az alchymia nagy titkát, vagy lehet, hogy közel jár hozzá. E rejtélyes és zárkózott karakterû férfiú enormis nagy tudományával, törhetetlen akaraterejével és nagyravágyásával veszélyesebb szövetségesnek, mint ellenségnek, mindazáltal nyiltan nem szakíthatunk vele. Ha Mátyás fõherceg kezeibõl a hatalmat sikerül kiragadnunk, úgy abba a magas méltóságba emeljük, hogy az államcsíny minden ódiuma egyedül csak az õ fejére háruljon és elveszítse, a mi kezeink pedig láthatatlanok maradjanak! Ellenben pedig, ha a fõhercegnek sikerül a kormányzói hatalmat megtartania, úgy könnyû lesz minden machinatiót, összeesküvés formájában, egészen az õ nyakába varrni! Akár így, akár úgy forduljon tehát a kocka, a fõherceg rendünknek mindenképen nagy hálával fog tartozni. Mert az elsõ esetben veszedelmes vetélytárstól, a másodikban még veszedelmesebb összeesküvõtõl szabadítjuk meg. Mert bármi érje is, vesztét rendünk érdeméül kell feltüntetni, hogy õ hercegsége bennünk lássa leghasznosabb szövetségeseit és támaszait... Mindezeknek azonban csak akkor szabad megtörténni,--repetálom ezen intelmet--ha a nagy titkot az alchymiai tudomány ezen felkentje és királya megtalálta és velünk közölte, mert viszont e titokkal a világ mozgatója és emeltyûje: a mindenható arany és gazdagság jut rendünk birtokába és megalapítja uralmunkat nemcsak a császár, de az egész világ felett.<< Ezzel végzõdtek a levél sorai és Bornemissza dühös, szikrázó szemekkel, lüktetõ halántékkal járt alá s fel a hosszú teremben, majd egyszerre a kiülõ rostéllyal védett ablakhoz lépve, kibámult a setétségbe, mert eközben már beállott az est és a terem szögletében álló nagy tokos óra száraz, egyhangú ketyegésével már nyolc óra felé tolta a mutatót. --Tudtam, sejtettem, hogy kettõs játékot ûztök, de ekkora perfidiáról, ilyen sátáni álnokságról álmodni sem mertem--mormogá, mintha egy künn álló láthatatlan alakhoz beszélne. De én is hozzátok jártam iskolába, majd meglássuk hát, melyikünk lesz erõsebb! Én ismerlek titeket egészen, de ti csak félig ismertek engem! Távoli villámcikázások visszfénye lobbant fel koronként a koromsetét láthatáron, a lábas óra pedig érces kondulásokkal ütötte a nyolc órát. Az asztalhoz ment és a lefüggõ karosgyertyatartó alá állva, felemelé jobbját, melyen az abraxas-gyûrü ragyogott. --Ez a gyûrü az én talizmánom, ez sugallta a levél megszerzését, lássuk, mit sugall most? és izzó tekintetét a vörös pontokkal hintett sötétzöld kõbe vésett kabbalisztikus jegyekre szegezé. Sokáig nézett a kõre, gondolatai rohanva követték egymást és midõn felemelé szemét, homlokán a redõk elsimultak. --Úgy van. Csak higgadtan kell gondolkoznunk és mindjárt más színben látjuk a dolgokat... Míg a nagy titok meg nincs találva, addig nem kell tartanom semmitõl... Mától fogva éjet-napot eggyé teszek, isten-ördög hatalmát segítségül hívom, hogy célt érjek. Holnap újra elkezdem a nagy mûvet és folytatni fogom, míg élek és lélekzem, míg vagyonom és hitelem futja! Bár Trismegistos és Paracelsus szerint két egyformán jártas adeptus elébb feltalálja a nagy titkot, de hol találjak én hozzám illõ társat, mikor engem tekintenek e szent tudomány elsõ felkentjének? Oh, bárcsak küldenének egyet a jó vagy rossz hatalmak! Ha maga a Sátán volna is, örömmel fogadnám. Az óra kilencet ütött. Barettáját mélyebben fejébe nyomva, a setét folyosókon átment az elsõ épületbe. A háromkarú vert ezüst gyertyatartóban égõ viaszgyertyák csak a faragott asztal körül világították meg a boltozatos éttermet, melynek falain és bútorzatán az egykori fénynek és pompának most már csak fakó, színehagyott maradványai csillogtak. A nagy asztalnak csupán az egyik vége volt felterítve. A tudós csak pár falatot evett s gondolatokba merülve gyurogatta, morzsolta a kenyér belét s egészen ott feledte volna magát az asztalnál, ha az öreg figyelmeztetõ köhögése fel nem riasztja. Erre kihajtotta a maradék bort a serlegbõl és felállt. --Klára a jövõ héten hazaérkezik! --Hála Istennek! Legalább megint élet és derü költözik e magányos házba! felelte az öreg felcsillámló szemekkel. --Holnap kilenc órakor pedig elmégysz Izsák tõzsérhez! Megmondod neki, hogy kétszáz aranyat hozzon magával. A gazda távozott. --Megint új kölcsön? Mikor a régiek kamatját is alig bírjuk fizetni! dümmögte az öreg Iván. A Bornemissza-család dús javai, kincseket érõ arany- és ezüstmarhái már mind odavannak... Semmit se lehet többé zálogba adni. Csak ez a kastély és egy kis birtok van még! Ha ez is füstbe megy, mi marad a jó Klára kisasszony részére? Istenem uram, mi lesz ebbõl? sóhajtá csaknem könnyezve. Tompa, elmosódott moraj görgött koronként a távolban, midõn a ház ura visszatért a bibliothekás terembe. --Zivatar közeledik! dörmögte, s a könyvespolc fenekérõl egy láncos lakattal lezárt termetes foliánsot emelt ki. Mielõtt azonban felnyitotta volna, az órára pillantott, melynek számlapjára a halál csontvázképe volt kaszával és homokórával felpingálva, köröskörül e jelmondattal: >>Harum una veniet, quae tibi dicet abi!<< --Elég idõ jut mindenre! azután felnyitotta a bõrbe kötött vastag könyvtáblákat: --Nézzük csak, mit ír Abrahamii Eleazarus ben Peixoto mór alchymista >>Fekete magiájában<< a hasonmás által való bûvölésrõl? --Trismegistos, Carneolus, Ghirlandius hasonló esetekrõl írnak. Ki kell formálni, a fekete magia szabályai szerint, az illetõ hasonmását bûvöserejû viaszból és a tagjaiba szurkált gombostûkkel vagy lassú égetéssel halálra lehet kínozni! Megtegyem-e a próbát az én kedves Julián barátommal és a rend generálisával? dörmögé kegyetlen mosolygással. Csak hasonló pénzzel fizetnék nekik, ha megtenném. Álnokságot álnoksággal! De nem! Addig nem nyúlok a setét hatalmak eme megrontó fegyvereihez, míg más fegyverekkel tudok küzdeni. Holnap újra megkezdem a nagy mûveletet! Eddigi kísérleteim biztatók ugyan, miután az anyagon némi transmutatió mutatkozik. De mégis hiányzik valami. A fõ, a nagy titok, az éltetõ fõelem, minek titkát nem bírom kitalálni... Hermes Trismegistos, Albertus Magnus, Paracelsus és Villanova, mind azt mondják, oly könnyû, hogy egy asszony, egy gyermek is elvégezheti a nagy mûveletet, csak ki kell találni az életrehívó nagy elemet. Egyik Arothnak, vagyis õsanyagnak nevezi, másik Szalamandrának, harmadik sárkánynak és vörösoroszlánnak, de valamennyi más-más titkos jeleket rajzol utasításaiban! Mit jelentenek e titkos kabbalisztikus jegyek? Mit azok a csudálatos alakú, rejtélyes értelmû képek munkáikban? Ezeket nem tudom megfejteni, pedig ezekben rejlik az egész titok! Valahányszor tanulmányozásukba mélyedek, az éjfél álomhintõ csendjében egész hallhatólag susogja fülembe valami rejtélyes hang: >>Ezekben keresd, ezekben rejlik az arany szalamandráját életrehívó anyag!<< Keressük hát tovább csüggedetlenül, a sivatagban tévelygõ vándor olthatatlan szomjú epedésével! Amíg ezeket szaggatottan maga elé mormogta, meggyujtá a páros karú gyertyatartóban levõ sárga viaszgyertyákat és a mellékhelyiség egy elfüggönyzött szekrényébõl több nagy könyvet és régi kéziratokat hozott elõ, azután magashátú karosszékét a gyertyák fénykörébe húzva, ezek tanulmányozásába mélyedt. Künn eközben koronként heves szélroham süvített végig s meg-megrázta az ablakok sejtalakban foglalt ólmos üvegkarikáit. Egy földetrengetõ rémséges csattanásnál az órára pillantott... Éjfél felé járt az idõ és ebben a percben tört ki egész erejében a zivatar. A szélvész bõgött, huhogott, a mindenség, mintha lángtengerben lobogott volna, a földet ingató csattanások és az aláomló zápor zuhogásába a leomló kémények, beszakadó háztetõk döreje morajlott bele. --Valóságos ítéletidõ! Jaj annak, kit útban kap! mormogá kis ideig kifelé hallgatódzva, azután tovább forgatta a lapokat, különös jegyeket s idegen szavú jegyzeteket írva egy papírlapra... A könyvek lapjain egymással küzdõ oroszlánok, koronás kígyók, sárkányszárnyakkal, embercsontokkal teleszórt temetõk, ormózatos tornyok, kripták, koporsók, emberi hullákon lakozó tûzmadarak voltak élénk szinekkel rajzolva, mindenféle alakú kabbalisztikus jegyek, lángnyelvek, olvasztó tégelyek, nõfejû szalamandrák és különös alakú virágok váltakoztak abban. Bornemissza Lénárd tûnõdve nézett e jelekre. --Idáig csak meg tudom fejteni a jelképekbe rejtett utasításokat... Egyszerre azonban a meglepetés tompa kiáltásával ugrott fel ültébõl. --Ébren vagyok, vagy álmodom?--suttogá izgatottan.--E könyvnek minden sorát, minden betûjét már kívülrõl tudom! Honnan jönnek hát ez ismeretlen sorok, ez egészen új kikezdés bele? Ez csalékony káprázat! Hallucináció! Phantasmagoria! --Itt van! Nem káprázat! Szinte varázslatnak, csudának látszik, hogy eddig nem vevém észre! tagolá leírhatatlan felindulással és szeme elõtt táncoltak a nyomtatott betûk, amint olvasá: >>Adeptusai az isteni alchymia szent tudományának! Négy szem egy tárgyon, két elme egy igyekezetben szüli az óhajtott eredményt egynél jobban, háromnál bizonyosabban! Egyiknek óhajtani, másiknak messze távolban akarni kell, hogy összejöjjetek. Mikor keressétek, mikor találjátok meg a nagy titkot, erre én, Hermes Trismegistos, a nagy, az alchymia felkentje, a nagy titkok tudója, azt mondom: Kettõ egyben, egy a háromban adja az oszthatatlan hetesszámot. Égi jelek támadása elõzi meg jöttét, éjféli zivatar dörgése közt kell érkezni annak, kinek segédkezése mellett meghallhatod az aranyszalamandra sírását az athenora tüzében, mert egyiknek kell adni az anyagot, másiknak az ébresztõ lelket... Ez a kulcsa a keresett nagy titoknak, csak én találtam azt meg egyedül az õsanyag lelkének erejével<<... Ebben a pillanatban kezdte verni a lábasóra az éjfél óráit, a zivatar pedig tetõfokát érve, dühöngött és ugyanekkor megnyílt a terem ajtaja és egy idegen lépett be rajta széltõl, esõtõl csapzott hajjal. --José Venegas Herrezuelo cordovai adeptus üdvözli Leonhardus Bornemissza doctor illuminatissimust, tudományos nevén Leonhardus Sydericust, szólalt meg latin nyelven s mélyen meghajtva magát. --Ki vagy? Hogyan jössz ide? riadt rá megdöbbenve. --Nevemet már megmondám! Cordovából jöttem, az alchymia felkentjéhez; szolgálatomat és tudományomat felajánlom neki! felelé másodszor is mélyen meghajolva. Bornemissza egyszerre megrázkódott. Hermes Trismegistos imént olvasott szavai villámlobbanásként cikáztak át agyán... >>Messzirõl jõ... égijelek támadása elõzi meg jöttét, éjféli zivatar dörgése között kell érkezni annak, kinek segédkezése mellett meghallhatod az aranyszalamandra sírását.<< Õ az, kit az írás rejtélyes szavai jelentenek. E gondolatra hatalmas alakja rejtélyes felindulástól reszketett, mintha titokteljes hatalmak jelenlétét érezné. --Üdvözlégy házamban, szívbõl óhajtott, szívesen várt vendég! mondá és forrón megszorítá hideg, nedves kezét. Az idegen meghajtá magát: --Mindenekelõtt engedje meg, doctor illuminatissimus, hogy köpönyegemet letehessem--mondá azután olyan elfogulatlan nyugalommal, mint aki rövid távollét után jön haza. Erre a háziúr is higgadt nyugalmat erõltetett magára, de vörösre gyúlt arca, rejtett örömtõl izzó szemei meghazudtolák ezt. --Bocsássa meg felindultságomat, kedves... --Nevezzen doctor illuminatissimus, egyszerûen don Josénak, vagy pedig csak röviden: adeptusának, hiszen egyedüli célom az, hogy az isteni alchymia titkaiba egy ilyen mester vezessen be. BORNEMISSZA KLÁRA --Don José! mondá a tudós, nem mint adeptus, de mint velem egyenrangú társ fog laborálni... Ép ez okból, hallgassa meg, mi okozá örömteljes felindulásomat, akarom mondani megdöbbenésemet. Olvasta Hermes Trismegistos könyvét? A jövevény bólintott. --Nos hát, ennek hetvenhetedik lapján, harmadik bekezdésként ez áll. Szóról-szóra elmondta az olvasottakat, de az idegen csak fejét rázta: --E bekezdést nem ismerem, pedig többször lelkiismeretesen keresztül tanulmányozám! felelé határozottan. --Ugyanezt hittem én is! De kimondhatatlan bámulatomra benne találtam. Elõször káprázatnak, illuminatizmusnak hittem! De kézzelfoghatólag benne vagyon. Itt van, de alig vetett egy pillantást a könyvbe, a bámulat és elszörnyedés kiáltása lebbent el ajkairól. A keresett kikezdést, mit kevéssel az elébb kétszer is, háromszor is elolvasott, nem találta a könyvben. --De hát álom ez, vagy varázslat? A jövevény sajátságosan mosolygott: --Ha nem káprázat, úgy annak a titokteljes hatalomnak csodás intézkedése ez is, mely engemet a messze Hiberniából kegyelmedhez vezérlett. Három éjjelen át mindig egyformát álmodtam. Kegyelmedet láttam laboratóriumában munkálkodni. Ugyanezt a szobát láttam, amint van és egy titkos hang azt suttogá fülembe, hogy induljak útnak, mert kegyelmeddel együtt érjük el a nagy eredményt. Útnak indultam, hogy kegyelmed adeptusává szegõdjem. És ki írja le bámulatomat, midõn a legnagyobb zivatarban a városba érve, ugyanazon égi jeleket láttam az égen, ugyanazokat a házakat, utcákat láttam, miket álmaimban. Ez magyarázza meg, hogy idegen létemre, minden kérdezõsködés nélkül, egyenesen ide találtam az éjfél magányos óráiban. --Csudálatos! Valóban csudálatos! mormogá Bornemissza. --Lehet, folytatá nyugodtan az idegen, mint két egyforma sympathiának titokteljes mûködése hozott össze bennünket. Kegyelmed szintén vágyakozhatott társ után. A szent alchymiai tudomány ereje ezt azután olyan ellenállhatatlan magicus sympathiává fejlesztette, hogy közös vágyaink, messze országok dacára, feltalálták egymást, megnyilatkozának lelkeinkben és mágnesként összehoztak bennünket. Bornemissza elragadtatva hallgatá e mély tudományra valló magyarázatot. --Úgy van! Igy történhetett! Eminenter deducálta kegyelmed--helyeslé élénken. A jövevény köszönõleg hajtá meg magát: --Most pedig engedje meg, doctor illuminatissimus, hogy csekély személyemrõl rövid felvilágosítást adjak. Én a Cordovába vándorlott õsrégi Venegas mór-családból származom, melynek minden tagja az alchymiai tudományokat mûvelé. A híres Haly Abbas, Messwe, Rhaseus és Torbuga tudósok családunkból származtak és szent hagyományként apáról fiúra szállott az alchymiai tudományok mûvelése. Egy tudós rokon oktatott az alchymiában, melynek titkait lankadatlan tudásvággyal kezdém búvárolni. Érett elmével visszaemlékezve a multra, most tudom csak megítélni, hogy nevelõatyám mily sok rejtélyes titoknak és természetfeletti erõknek volt birtokában és tán engemet is beavatott volna, mert egyetlen leánya: Cynthia mellett én is kedveltje valék, ha közbe nem jõ valami. Ugyanis egyik reggelen felkelve, az athenora tüzét kioltva, az egész házat pedig üresen találtam. Nevelõatyám, Cynthia és az öreg szolga eltûntek. Hosszas keresés után csak egy levélkére találtam, melyben nevelõatyám arról tudósít, hogy az inquisitió üldözése elõl olyan menedékhelyre kellett menekülnie, hova engem nem vihet magával. Éljek boldogul és a szent tudománynak, ezzel zárta be levelét. Megfogadtam a szót. Ernyedetlenül buvárkodtam, éjjel-nappal forgattam, tanulmányoztam a nevesebb alchymisták könyveit, az õseimrõl rám maradt kéziratokat, de a nagy titok nem akart kutató elmém elõtt felderülni. Ilyenkor keserû csüggedés fogott el. Botor elmém magában az ars sacrában is kételkedni kezdett. Csakugyan igaza lenne hát Ateuchus Torquatusnak, ki azt mondja: >>Jegyezzétek meg magatoknak, ember embert hoz létre, oroszlán oroszlánt, kutya kutyákat! Ép így aranyat is csak aranyból lehet csinálni. Ez az egész titok.<< Újra nekifogtam a buvárlásnak, megdorgáltam magamat kicsinyhitüségemért és magambaszállva, beismerem, hogy egyedül csekély tudományomban rejlik a sikertelenség titka. Ekkor buzgó szívvel fohászkodtam a felsõbb hatalmakhoz, mutassanak társat, kinek segítségével s tudásával elmém megfejthesse, mi eddig titok és rejtély volt elõtte. E fohászkodásomnak sikere lett. A lélek rejtelmes sympathiája megmutatá a hozzád vezetõ utat, uram és mesterem, itt állok elõtted, és kérlek, fogadj adeptusoddá, tanítványoddá. --Nem adeptus, nem tanítvány, de mindenekben társam, alteregom leszel, te jelekben jött, kiválasztottja a szent tudománynak! Szívbõl üdvözöllek e falak között, te régen várt, kedves vendég! Jer, szobádba vezetlek és pihend ki magadat! szólott karonfogva a vendéget és felvéve a karosgyertyatartót, útközben felzörgette az öreg Ivánt és megparancsolá, hogy sietve készítsen egy kupa fûszeres melegbort. A holnapi nap, Horos tabellája szerint, egyike lévén a climactericus napoknak, haladék nélkül hozzákezdünk a mûveletekhez--mondá és õ is nyugalomra tért. Másnap azután a laboratóriumban megkezdõdött az aranykészítés rejtélyes munkája. Bornemissza egy aranyszelencébõl bizonyos vegyüléket hullatott az olvasztótégelybe, melyre a födelet ráforrasztva, meggyujtották az athenorában a tüzet, melynek negyven napig egyfolytában szakadatlanul égnie kell majd. A boltozatos toronyszoba szintén tele volt tetõig érõ állványokkal, melyeken mindenféle szinû vegyiszerek, porok, folyadékok álltak. Óriási üveg-görebek, lombikok, mozsarak és forrasztótégelyek voltak felhalmozva egy könyvespolc szomszédjában, ezen túl nagy csukott ajtójú szekrények és természeti ritkaságokkal tömött polcok következtek, melyek között egy keskeny, de erõsen megvasalt ajtócska vezetett ki a hátsó utcára, melynek kulcsa egy falbavert szögön lógott. --A nagy mû megkezdõdött. Együttesen vagy felváltva õrködünk az izzítás felett, ahogy a körülmények engedik--mondá ünnepélyesen a tudós házigazda. De lássuk csak, nem mulasztottunk-e el valamit? Ezzel fennhangon olvasni kezdé a kitárt könyvbõl: >>Miután a tûznek folytonos élesztése által megnyerended a nephriticus fehér követ, amint fentebb meg vagyon magyarázva, ha vörösszinûre akarod változtatni, a tûz hevét fokoznod kell. Fokoznod kell a hevek hevéig, mert a mi bûvös szalamandránk csak a tûz legizzóbb méhébõl támad életre, lángokból táplálkozik, s nem féli a tûz erejét<<... --Az avatatlanok elõtt ez is eléggé rejtélyes magyarázat, szólott, midõn elvégezte az olvasást, de mi tisztában vagyunk az értelmével... Hanem most következnek azok a titkos kabbalisztikus jelek és jelképes alakok, melyekben a tulajdonképeni lényeg rejtõzködik! Az a kérdés tehát: a transmutatio titka van-e ezekben elrejtve, avagy pedig az izzítandó anyagok alkatrésze? Ezt kell legelsõbben is kitalálnunk, tisztelt társam és vendégem, don José Venegas de Herrezuelo! --Nem jobb lenne, ha mindegyikünk magában elmélkednék? Én itt a laboratóriumban, kegyelmed pedig a bibliothecában. Három nap múlva aztán egybevetjük elmélkedéseink eredményét! --Megkísérthetjük! --Úgyis az a szabály, hogy úgy mondjam, törvénye az alchymiának; >>a fiatalabb társnak kötelessége éjjel-nappal õrködni a tûz felett...<< Ez õrködést tehát egyszersmindenkorra magamnak vindikálom! Az athenora búgásánál könnyebben esik az elmélkedés!... Bornemissza bólintott. --Úgy legyen! A kitûzött három nap elteltével a házigazda nem gyõzte bámulni vendégének nagy készültségét és tudományát, az elsõ hét végén pedig már annyira megszerette ezt a rejtélyes és magábazárkózott természetû fiatal embert, hogy legféltettebb titkaiba és terveibe is beavatta, amit eddig egyetlenegy emberrel sem tett meg a világon. --Mindabból, miket elmondék, láthatod, kedveltem, hogy csak a kincs, a gazdagság az egyedüli uralkodó a világon. E sárga Mammon a világnak a lelke. A fiatal alchymista gondolkozva húzta össze sûrû, szénfekete szemöldeit: --Egy kételyem van, atyám és mesterem! Hermes Trismegistostól kezdve az alchymia nagyjai óvnak mindenkit attól, hogy az arany és meggazdagodás mohó vágyával ne keressék a nagy titkot. --Ne félj! A tudomány igaz szeretetével párosuló igyekezettel, jó és nemes célokra, minõk a mieink is, szabad az aranykészítés titkát keresni. Lásd, én mint apa, azon iparkodom, hogy egyetlen leányomat szerencséssé tegyem, miután más úton vagyont nem hagyhatnék neki. --Azt hivém, nincs senkije se kegyelmednek? --Egy leányom van! Szeretett hitvestársam, az õ születése után pár évre elhalt és én éltemet a tudományok és gyermekem nevelése között osztám meg!--felelé, s azután megindult az ajtó felé, mert ugyanebben a pillanatban megszólalt a reggelire hívó csengetyû hangja. Bornemissza alig hogy az asztalhoz ült, a szúrágta diófa-táblákkal borított étterem ajtaját nagy zajjal felrántották és egy fiatal hadnagy csörtetett be a fekete-huszárok egyenruhájában. --Adjon Isten jó reggelt, Lénárd bátyám! Hát kegyelmed ilyen nyugodtan reggeliz, vagy tán nem is tudja?--kiáltá csodálkozva... A tudós nagyon fagyosan fogadta a vendéget. --Nos hát mi baj? kérdé hidegen... --Tárogatossy Bibiána úrasszony hozta a hírét, hogy Klárát a martalócok elrabolták. Csak Isten különös kegyelmébõl menekült meg. --Tudom és intézkedtem már, hogy biztos kísérettel mielébb jöjjön haza! viszonzá hidegen. --Klára hazajõ? kiáltá örömmel. Bornemissza kedvetlenül ráncolá össze homlokát s még fagyosabb, még elutasítóbb hangon felelé, mint az elébb: --Azt nem tudom, de néked sem szükséges tudnod. --Bátyám, e felelet!--kiáltá felfortyanva s villogó szemekkel. --Amit egyszer kimondok, nem szoktam megmásítani--volt a szigorú válasz. A fiatal katona pár percig szótlanul ült helyén, azután szelid hangon folytatá: --Bátyám, én igazán szeretem Klárát, és õ is szeret engem--miért tagadja meg hát tõlem? --Az okát már megmondtam! --Lénárd bátyám, ne legyen olyan engesztelhetetlen, az Isten áldja meg! Kegyelmed nevelt fel és oktatott kicsiny koromtól fogva. Klárikával együtt nõttünk fel, mint testvérek. Tudóst akart belõlem faragni, de hát... --Mindenhez van hajlama, tehetsége az embernek, csak akarat és kitartás kell hozzá--szakította félbe szárazon. --Nem, Lénárd bátyám. Nagy tudós, philosoph létére tapasztalhatta, hogy kemény fejem, egyszerû eszem van. Minden szenvedélyem csak a mozgalmas, kalandos hadi pályához vonzott. Irtóztam a könyvektõl és a vegytani konyha titokteljes gõzeitõl... Hírnév, harci dicsõség után epedtem és ennek a hatalmas vágynak, ennek az emésztõ akaratnak nem tudtam ellenállani... és midõn beléptem a seregbe, kegyelmed tüstént lemondott a gyámságról, általadta vagyonomat és kitiltott házából... Azóta haragszik rám, ezt nem tudja megbocsátani? Olyan nagy vétek ez? --Nem csak ez! Akaratos, önfejû vagy, dacos és vakmerõ a végletekig. E gyermekkori hibáid mellé a hadi élet tékozló, könnyelmû vágyakat, mértéktelenséget, fékezhetlen, civakodó természetet oltott beléd. Az imént mondád, hogy emésztõ akaratodnak, hatalmas vágyaidnak nem bírtál ellenállni. Magad fölött mondtál ezzel ítéletet. A fiatal hadnagy harag- és méltatlankodástól égõ arccal ugrott fel helyérõl: --Bátyám, ez nem igaz! Bárki beszélte, hazugság! Mondd meg a hitvány rágalmazó nevét, hadd vonjam felelõsségre--kiáltá villogó szemekkel, miközben akaratlanul kardjához kapott. --Mérsékeld magadat, István! Ne feledd, ki elõtt állsz! A város nagy, de még se olyan nagy, hogy hire ne menjen azoknak, kik a hegedõsök és timborások társaságában reggelig devernyáznak a bor mellett, kocka- és kártya-játékon pazarolva a pénzt. Azt hiszed, be tudod fogni a hír száját, hogy szerteszét ne vigye, midõn egy árkolájtisztet halálra sebesítesz, egy másiknak halálos szúrást adsz, a harmadikat, negyediket pedig összevagdalod. --Megsértettek! Becsületes párbaj volt mind! Az én életem épp úgy kockán forgott, mint az övék--vágott közbe dacosan. --Ti párbajnak nevezitek, de ennek gyilkolás a neve! --Bátyám, hát csakugyan megtagadja tõlem Klára kezét? kiálta fellázadtan. --Meg! Azután mire, tán hadnagyi zsoldodra akarnál megházasodni? kérdé gúnyosan. --Kis birtokom még megvan! Különben Klárának sincs semmije. --Egy koldusból ne legyen kettõ!... --Híven szeretjük egymást. A mindennapi meglesz, hiú pompára pedig se én, se Klára nem vágyakozik! Bátyám, ne tegyen bennünket boldogtalanná, hiszen egykoron kegyelmednek a vágya is az volt, hogy egymásé legyünk... és örömmel látta, hogy testvérként szerettük egymást... --Éppen mivel testvérként ragaszkodtatok egymáshoz, könnyebben feleditek egymást. Fiatalkori rajongás, megszokás, hamar elmúlnak s rajta is leszek, hogy elmúljanak. Akaratomat tudod, egy szót se többet róla! viszonzá keményen... Vendégemet és adeptusomat hallom közeledni. Az ajtó azonban ugyanekkor már megnyílt s belépett rajta az adeptus. A két fiatal elõször meglepetve bámult egymásra, de e meglepetés hideg, ellenséges tekintetté változott a bemutatás alatt, mintha ösztönszerûleg megérezték volna, hogy rövid idõ múlva engesztelhetetlen és halálos ellenségek lesznek. A spanyol azonban tiszteletteljes, mély meghajlással üdvözölte, mint a ház rokonát, István ellenben õszinte, tettetni nem tudó egyenes természetével, tartózkodólag és barátságtalanul. Azután haragtól sajgó szívvel távozott. --Megint egy idegen jött-ment! Ezeknek áll a világ! A folyosó végén az öreg Ivánt találta, ki bizalmas örömmel mosolygott reá már messzirõl. --Iván apó, mondd meg, mikor jõ vissza Klára? --Nem tudom, Pista úrfi, igazán nem tudom! felelé az öreg fejét rázva. --Ha megtudod, mindjárt értesítesz, úgy-e? Tedd meg, apókám, az isten áldjon meg!--kéré, az öreg kezét szorongatva. Az urak akkor keltek fel a reggelitõl. --Már csak megkérdezem, mi a baj? Illuminatissimus jóformán alig érintette a reggelit. Tán rosszul érzi magát, avagy rossz híreket hallott öccse urától? kérdé a vendég lágy, behizelgõ hangján. --Mindkettõben vala részem! válaszolá a tudós kedvetlenül. Fõfájás és borzongások kínoznak már pár nap óta! De most csak a tûzre legyen gondunk! A rosszullét majd csak elmúlik. De bizony nem múlt el, mert pár napra rá a tudós komolyan megbetegedett és ágyba került, de a fiatal spanyol olyan kitartó gondossággal ápolta, hogy az öreg Iván nem gyõzte eléggé magasztalni. Bornemissza hálásan nyújtá feléje lesoványodott jobbját: --Mivel háláljam meg néked mindezeket, fiam és kedveltem? szólott megindultan. --Legnagyobb jutalmam az, hogy kegyelmed meggyógyult! --Hát az athenorában nem aludt-e ki a tûz? --Nem! --Hányadik nap már ez, kedveltem? --A harminchetedik, mesterem! --Három hétnél tovább voltam tehát beteg, mormolá... és midõn késõbb elszunnyadt nagy karosszékében, álmában is csak ez kisértett fejében, mert szaggatottan mormogá: >>Leo ruber, a tinctura rubedinis, a vörös sárkány, a nagy elixirium, bõgjön, dohogjon az athenora<< és más efféle alchymista kifejezéseket. José megnyugodva távozott mellõle, hogy felszítsa az athenora tüzét... és a lábbadozó csak arra a tompa dübörgésre riadt fel, mely mennydörgésként recsegtette meg az ablakok ólomba foglalt üvegkarikáit. Éppen csengetni akart, hogy a zaj okát megtudakolja, midõn az ajtó hevesen feltárult és egy õzkarcsú lányalak repült a karjaiba. --Atyám, kedves jó atyám, te beteg voltál! Hála Istennek, végre itthon vagyok és ápolhatlak! Óh, hogy én nem voltam melletted! Sokat szenvedtél úgy-e? és elébe térdelve, átölelte karjaival és sírt és kacagott egyszerre, az öreg Iván pedig szintén szemeit törülgetve, vele sírt, vele nevetett a hátuk mögött. --Beteg voltam, lányom és csakis vendégünk szorgos ápolásának köszönheted, hegy életben találsz. Óh, milyen kitûnõ egy jeles ifjú ez, ha fiam, tulajdon vérem volna, se tudnám jobban szeretni. --Ki õ? Hol van hát? kérdezé Klára várakozásteljesen, de ugyanebben a pillanatban a váratlan meglepetés sikolya röppent el ajkairól, mert a belépõben ráismert arra az idegenre, ki õt a martalócok kezei közül kiszabadította. A CAPUT CORVI.[1] [1] Hollófej. --Ime, leányom! itt van vendégünk és gondos ápolóm: José Venegas Herrezuelo. --Atyám, õ az, kirõl írtam! Az én bátor megmentõm!--kiáltá Klára s kezét nyujtotta feléje üdvözletül. --Mily csudás véletlen! És te egy szóval sem említéd?--fordult a tudós is hozzá, de a spanyol még mindig mereven állt helyén és halálsápadt volt az arca. Csak újabbi megszólításra, akkor is, mintha álomból ébredne, tért magához. Zavartan hajtá meg magát és alig merte érinteni ujjai hegyével a felé nyujtott kezecskét. --Szívembõl köszönöm, mit atyámért tett! Legyünk igazi jóbarátok! mondá Klára. Josénak ki kellett sietnie, hogy magához térjen, hogy összeszedhesse eszét és akaratát. Mintha kergették volna, menekült a laboratórium komor magányába. --Mirevaló hát a bölcsek minden tudománya, a sok mélységes kutatás? Mirevaló az a buvárkodás, melynek egész életét áldozta, ha egy tekintetre halomra tud dõlni minden? gondolkodott kábultan, megdöbbenve, miközben homlokát az oszlop nyirkos, hideg kövére hajtotta, mert érezte, hogy ennek a lánynak egyetlenegy szavára, tekintetére megtenne, félbehagyna, megtagadna mindent, meg multját, jövõjét. Még sokáig állt volna ott, szemét behunyva, mindenrõl elfeledkezve és csak az athenora pattogása riasztotta fel... Odasietett és megrakta a leégett tüzet, aztán nyugalmat erõltetve magára, visszatért a nappali szobába. Lassan lépdelt felfelé a lépcsõkön, hogy önuralmát teljesen visszanyerve, nyugodt elfogulatlansággal találkozhassék Klárával. Csakhogy Klárát már nem találta ott. --Jó, hogy jössz, kedveltem! Nem tudod, hol csavarog az a vén, mihaszna Iván? Most nincs itt, mikor legjobban kellene! zsémbelt boszúsan a tudós. --Nem láttam, mesterem! De, ha valamiben szolgálatodra lehetek, én is megteszem! felelé José. --Fiam, az öröm jobban gyógyít Vesicatorius doktor uram minden medicinájánál... Örvendek, hogy leányom megjött, de még jobban örvendek, hogy öt rövid nap múlva az izzítás be lészen fejezve. Mondd õszintén, remélsz-e valamit? --Egész sikert nem, de biztató jeleket igen! --Én is ebben hiszek, mert ahogy az imént elszunnyadtam, álmomban a vörös oroszlánt láttam csudálatos ragyogásban. Ez jó jel! --Valóban az! viszonzá szórakozottan a spanyol, mert amint beszélgetés közben az ablakhoz állott, egyszerre csak az öreg Ivánt látta nagy sebbel-lobbal hazaérkezni, ki nagy óvatosan valami levélformát mutatott a folyosóra lépõ Klárának. --Hol kószálsz? förmedt Ivánra ura, midõn kis vártatva megjelent a szobában. --A pincében az ászok-fákat cseréltük ki! felelte erõltetetten az öreg, kopasz homlokát törülgetve. --Ez az ember hazudik! De miért hazudik hát? Ebben valami titoknak kell lenni, gondola José. Este a vacsoránál annál jobban feltûnt neki Klára szótlansága, ki sápadtan és szomorúan jött haza a délutáni ájtatosságról és a vacsoránál alig nyúlt az ételhez. --A délelõtti levél és e szomorúság összefüggésben állanak egymással! gondolá a spanyol. Klára szobájába ment. Itt nem kellett félnie a kiváncsi pillantásoktól, hanem átadhatta magát azoknak a szomorú gondolatoknak, melyek csakugyan összefüggésben voltak az öreg Iván által hozott levéllel. Ugyanis az öreg kulcsár, igérete szerint, rögtön értesítette a hadnagyot, ki erre a délutáni ájtatosság után, a kápolna hársai alatt, találkozott Klárával, és elmondotta neki az apjával történt beszélgetést. Klára elszomorodva hallgatá, de látva unokatestvére heves elkeseredését, türelemre intette: --Várjunk! Ismered atyám természetét! Ha ellenkezünk vele, annál inkább nem fog engedni. --Várjunk! Meddig várjunk? Úgy látszik, neked nem esik nehezedre! szakítá félbe haragosan. Klára fájdalmas, szemrehányó tekintettel nézett rá. --Klára! Mondj valami vigasztalót, ha tudsz! Mit tegyünk? --Szeretnék valami megnyugtatót mondani, de most jöttem haza, így nem tudom, mik történtek, mi kedvetleníté el atyámat ellened? Kellett valaminek történni, míg távol valék! Én majd megtudom: mi az! Legyünk addig türelemmel, István! Igaz, hogy atyám szavának áll, de amit tõlünk megtagadott, egy harmadik kérésére meg fogja tenni. István kétkedõleg csóválta fejét: --Ki lesz ez a harmadik? --Aki nekünk jóakarónk, atyánknak pedig kedves embere! Ilyen szövetségest kell találnunk! És ez Pethõ Miklós urambátyám! --Ezt jól gondoltad! Milyen okos kis fejed is van Klárikám! enyelgett István, kinek a reménnyel együtt jókedve is visszatért, midõn azonban a beszélgetés folyamán megtudta, hogy a szabadító nem más, mint a Bornemissza-ház jelenlegi vendége, jókedve végkép odalett. --Atyád egészen szerelmes abba a setétképû idegenbe! Én pedig gyûlölöm! kiáltá hevesen. Klárát annyira meglepte, hogy mitsem tudott felelni e váratlan felfedezésre. --Csak most jöttem meg... nem tudok semmirõl! --Elhiszem, hogy nem tudod! De kérdezd csak az öreg Ivánt, az majd elbeszél mindent... Azt is elmondja, hogy õ azt hiszi, atyád neki szánt feleségül. Klára majdnem felsikoltott: --István! István, ijesztgetni akarsz! --Fogadd meg nekem! Klára, esküdj meg, hogy kerülni fogod, mint a mérges kígyót és nem beszélsz vele! sürgeté hevesen, midõn a lány arcára húzta fátyolát, hogy távozzék. --Ezt anélkül is megtettem volna! felelé, midõn elváltak. Szomorúan, bánatosan ment haza. Az estebédnél észrevette José fürkészõ pillantásait, a történtektõl amúgy is felizgatva és elkeserítve, igazolva látta István figyelmeztetõ szavait és gyanuját, mely e perctõl kezdve az õ szívébe is annyira befészkelõdött, hogy megszabadítását és háláját feledve, félni kezdett e rejtélyes arcú embertõl. Kerülte az idegent. --Meg kell tudnom, mi okozta e rögtöni változást? dörmögé José összeszorított fogai között, midõn a türelmetlenségtõl égõ tudós az õ karjaira támaszkodva ment a laboratóriumba, mert a negyven nap elmúlt és az izzítás be volt fejezve. --Feszítsd szét a tégely fedelét! Lássuk, mit rejt magában!-vszólott az izgatottságtól alig érthetõ hangon. José odalépett az athenorához, melyben tegnap éjfélkor közösen oltották ki a tüzet, és õ sem tudta megállani, hogy kezei az izgatottságtól ne reszkessenek, midõn lefeszítette a grafit tégely fedelét. Bornemissza Lénárd visszatántorodott, mert az olvasztótégely fenekén csak fekete, lyukacsossá olvadt anyag setétlett. --A caput corvi! vagyis a fekete hollófej! mormogta csüggedten. A fekete holló gyõzedelmeskedett és elnyelé a mi vörös sárkányunkat... Valami hibát követtünk el? De hát miben hibáztunk? Véremet adnám e titokért! kiáltá csaknem szilajon. --Valóban nem mulasztottunk el semmit! Paracelsus, Arnoldus Villanova és Valentinus Basilius elõírását követtük az anyagnál, Geber, Gorgonides, Lullus Raymondus szerint izzítottuk és Hermes Trismegistos titkos tractatusai szerint különös figyelmet fordítottunk a magisteriumokra! és mégis, mégis... mormogá José kedvetlenül. --Add ide Albertus Magnusnak a könyvét és Paracelsus >>Summa perfectionis magisterii<< címû munkáját! szólott a tudós mogorván, azután mohón levelezni kezdé a foliánsok avatag lapjait... José pedig annyira elmerült gondolataiba, hogy a tudósnak csakis harmadik, türelmetlen kiáltására kapta fel zavartan fejét... --Micsoda napon kezdtünk a mûvelethez? --Hétfõn! --No látod, itt a hiba! Nekünk Jupiter napján, azaz csütörtökön kellett volna munkához kezdeni, nem pedig hétfõn, a hold napján! E napnak nyirkos hidege megölte tüzünk flogisztonját az athenorában és szalamandránk nem tudott megérlelõdni! Albertus Magnus, Synesius Aper a Sydericus ettõl különösen óvnak! Hogy is tudtunk errõl megfeledkezni! --Bámulom illuminatissimus mély tudományát! hizelgett bámuló lelkesedést tettetve José. --Anthurius Chrysos, a dies Solist, azaz a vasárnapot is ajánlja, de maradjunk csak a dies Jovisnál, azaz csütörtöknél. Ma van dies Saturni, azaz szombat, tehát még öt napunk van. Készíts elõ szorgosan mindent és vedd elõ a legnagyobb új tégelyt. --És ha megint nem lesz eredmény? kérdé halkan az adeptus. Bornemissza Lénárd felugrott. Hatalmas alakja egész teljében kiegyenesedett és setét szemeiben a rajongás izzó lángjával felelé: --Újra kezdjük és megint újra, mindaddig, míg a nagy titok kulcsa kezünkben nem lesz! kiáltá megtörhetetlen eréllyel... Véremet, életemet adnám a sikerért... De nem! Erõs a hitem, hogy megtaláljuk! Te vagy erre vélem kiválasztva! A jelek nem hazudnak! Egy minden földinél erõsb hatalom segít bennünket! Josét e rajongó szavak szintén magukkal ragadták. Sápadt arca kipirult, mélyen fekvõ szemei idegenszerû lángban égtek. --Igen, gyõzni fogunk! És ha kell, magukat a setét hatalmakat is segélyre kényszerítjük, hogy görebünkben izzék az a rejtélyes anyag, melybõl az élet fájának nõni kell! Görebünk fenekén ott fog csillogni az a csudás erejû biborpiros kõ, mely az Oriens minden kincsével eláraszt bennünket, mely napként fénylik és a hitvány ércet nemes arannyá változtatja, örökifjúságot, bölcsességet ad birtokosának, minden betegséget meggyógyít és minden földi embernél hatalmasabbá, mindentudóbbá teszen! kiáltá rezgõ, de meggyõzõdésteli hangon. --Úgy legyen! A tudomány igaz heve szólott belõled! Most pedig kisérj fel, mert még erõtlen vagyok, azután tedd meg az elõkészületeket. José készséggel nyujtá karját, de a tudós csak vállaira támaszkodva lépdelt fel a lépcsõkön... --Valóban minden nappal nélkülözhetlenebbé válsz, kedveltem! mondá nyájasan, midõn a nappali szoba ajtaja elé értek, melynek egyik utcára nézõ ablakfülkéjében Klára üldögélt a himzõráma mellett. Az ajtónyílás zajára meglepetten fordult vissza és mosolygott atyjára. Midõn azonban Josét is megpillantotta a háta mögött, sebesen összekapkodta a selyemmotringokat és elhagyta a szobát. José boszúsan harapta össze ajkait, midõn azonban a nyitva feledett ablakon át a tovasietõ unokaöccs alakját megpillantotta, egyszerre sejteni kezdé az eddig nem értett dolgokat. Lehajtott fejjel ment ki a szobából, az összekötõ lépcsõzetnél azonban megállt s rövid töprengés után magához intette az egyik férficselédet, ki egyúttal a ház mögötti kertet is gondozta. Egy aranyat vett elõ tarsolyából. --Nesze! Nem kívánok érte egyebet, mint hallgatást és az igazságot. Ismered a ház urának unokaöccsét, Véglyessy Istvánt, a hadnagyot? Mit tudsz róla és Klára kisasszonyról? --Nincs ebben semmi titok, tudós uram, hiszen a nagyúr kiskoruktól fogva egymásnak szánta õket! Nem is tudom, miért halogatja hát a lakodalmat, mikor úgy egymáshoz illenek? Sétálgatnak a kertben. José szívébe megint belenyilalt valami. --Melyik kertrõl beszélsz? kérdé tompán. --Hát a miénkrõl! --Jól van! mondá, s lement a laboratóriumba és heves léptekkel sokáig járt fel-alá. Sápadt, merev arcán egy mozdulat se árulá el, minõ gondolatok forrongnak agyában, midõn a márványlapokra betûzõ napsugár egyszerre csak megállítá gépies járkálásában. Keresni kezdé: hol hatolnak be a nap hirtelen el-eltünõ, majd megint elõtámadó sugarai? És csakhamar felfedezé az eddig észre nem vett és mindenféle lommal telerakott kis ablakot. Odatámasztotta a kézi hágcsót és nagynehezen kinyitotta a portól és pókhálótól megvakult ablakfiókot. Egy rozmaring- és levendulabokroktól illatozó kertet látott maga elõtt. Abban a percben egy arra suhanó szellõ meglebbentette a torony falát beszövõ repkényindákat, melyeket a mult éjjeli vihar amúgy is letépett és a szellõsuhanásra újra végigcikázta a napsugár a torony setét belsejét. Ebbõl aztán kitalálta, miért nem vette észre eddig a kis ablakot. Leszaggatta a repkényindákat, betette az ablakot, azután tekintete végig siklott a különbözõ nagyságú fényfogó- és gyujtótükrökön. * * * --Mivel töltöd a délutánt, kedveltem? kérdé tõle ebéd után nyájasan a tudós. --Albertus Magnus és Basilius praescriptióit elemezem! felelte, de e helyett, amint leért a toronyszobába, felhágott a kis ablakba és le nem vette égõ tekintetét Klára alakjáról, ki a nagyhatású magyar királyné-víz készítéséhez rozmaringleveleket és levendulavirágot szedegetett a kertben. Sokáig ült ott, de elnézte volna tán az örökkévalóságig, midõn a liciummal benõtt kerítés mögött léptek zaja hallatszott. Ragyogó szemekkel ugrott fel a lány és sietett a kis eldugott ajtó felé, melynek furfangosan készült fazávárát egy ismerõs kéz jártasan félretolta. --Úgy van, úgy, mint a kertész beszélte, dörmögte a spanyol. A nap még fent járt és a deli szép pár, aranyos sugárözönbe burkolva, a hársfavirág és levendula illatától átfült légben sétált a bokrok között. Csak akkor távozott lesõhelyérõl, midõn István elbúcsúzott, Klára pedig visszatért a házba. Az estebéd végével annyira sietett, hogy még a tudósnak is feltûnt, de azt adta okul, hogy még fontos végezni valója van a laboratóriumban és csakugyan amint leért, nekiállva a reszelésnek és forrasztásnak, egy sajátságos alakú szekrénykét állított össze és midõn minden elcsendesült, éjféltájban kinyitotta a toronyajtót és a szûk mellékutcácskán át a kertbe osont. A sötétben nem lehetett látni, mit motozott a kis ablak felett, csak a repkényindák zörögtek, ropogtak folytonosan, míg végre pár tompa kalapácsütéssel bevégezve munkáját, pihenni tért. E naptól fogva azonban minden alkalmat megragadott, hogy Klárával beszélhessen, de a lány mindig kikerülte, míg végre egyik nap olyan szokatlan idõben nyitott a nappali szobába, hogy Klárának nem maradt ideje a távozásra. --Klára, az elsõ nap barátságát ajánlotta fel, miért lett ellenségemmé? kérdé olyan hideg és nyugodt udvariassággal, hogy a lány meglepetve pillantott rá, de nem felelt. --Nem akar felelni? --Jó, hát felelek! Mit akar tudni? kérdezte hidegen. --Miért gyûlöl? --Nagyon hizeleg magának, ha azt hiszi, hogy gyûlölöm--felelé megvetõ hangon. És most eresszen, hadd menjek ki--parancsolá villogó szemekkel. Josét ostorcsapásként érintették e szavak, de azért egy vonása se változott meg. --Nem akar, mert nem tud felelni, Klára! Ön igért barátságot nekem, e barátságot azonban csak én tartom meg! --Szép barátság! tört ki a lányból haragos keserûséggel. Elidegeníti az apát leányától és vérbéli atyjafiától! --Kitõl, Klára, kitõl? --Unokatestvéremtõl! --Ki az? Nem ismerem! felelé José csudálkozással... --Véglyessy István huszárhadnagy! Atyámnál látta õt, tehát ismeri! --Ah, hát õ róla beszél? --Igenis, õ róla! Õ nekem gyengéd és jó testvérem vala, mert kiskorától fogva együtt nevelkedtünk és atyám is fiaként szerette. Most pedig... --Tehát õ vádol engem? kérdezé José szelid szemrehányással. --Nem õ! Nem õ, hanem a körülmények! viszonzá dacosan, hanem szavai már nem hangzottak olyan kíméletlenül és támadólag. --Mily fájdalmas az, ha az embert így félreismerik. Hanem egyet elárult, Klára! Elárulta magát! Unokatestvére önnek több és drágább egy jó és gyengéd testvérnél! Sokkal több önnek! mondá komolyan... --És ha csakugyan több volna? mondá õszintén. --Akkor bennem találja legigazabb barátját! Miben segíthetnék, Klára? mondá olyan igaz, rokonszenvtõl meleg hangon, hogy Klára megszégyenülve nézett rá. --Ön! Ön barátunk? Segíteni akar? dadogá a kétely és remény között ingadozva... --Mondja, miben segíthetek? Mondjon el õszintén mindent. --Ah, hát csakugyan segíteni akar! És szép szemei a legmélyebb hálától ragyogtak. --Mindent megteszek boldogságáért, Klára, de türelmesnek kell lennie! --Ha reményünk van, akkor tûrni, várni is tudunk! --Tudja miben munkálkodunk! úgy-e, de azt még úratyja se sejti, hogy a célhoz már közel vagyunk; csak pár hó, tán egy rövid év, és a nagy titok a mienk!... Atyja életét áldozná a sikerért, mert ez minden vágya és óhajtása! Én megadom azt neki! jutalmul pedig az önök boldogságát kérem tõle! Klára, jó lesz ez így? --Oh, barátom! Mily jó és nemes ön, barátom!... de istenem, ön beteg, hisz kezei remegnek és forrók! --Semmi bajom! Semmi! Ne aggódjék! --Oh, akkor jól van! Akkor bocsánata mellett még egyet kérek, barátom! Ajándékozza meg barátságával Istvánt is! Ha tudná, mily nemes, õszinte lélek õ! --Úgy legyen, mint kívánja. Az ön barátai az enyémek is, Klára! és olyan igaz, olyan biztató tekintettel nézett rá, hogy a lány boldog, ujjongó szívvel távozott a szobából. Amint azonban az ajtó betevõdött, eldobta az álarcot. Arca eltorzult, szemei féktelen, emésztõ gyûlölettõl lángoltak. Kacagott. --Nehéz játék volt, de sikerült!... A barátság álarca alatt minden tervükbe be fognak avatni s így szépen a magam javára fordíthatok mindent! NOSTRADAMUS TÜKRE José éppen az utolsó darabját tömögette annak a sárgásszínû tûzálló anyagnak az olvasztó tégely köré, amivel ezt az athenorába falazzák, midõn Bornemissza belépett a toronyba. --Páter Julián írt! Õ felsége a császár neheztel, mivelhogy jó ideje nem küldtem tudósítást alchymiai kutatásaim eredményérõl. Meg kell tennünk! Vállalkozol erre, kedveltem, nehogy a nyakunkra jöjjön, vagy küldjön valakit? --Készséggel, mester! --Azt írja továbbá, hogy a Mátyás fõherceg letevését célzó államcsíny a legjobb úton halad! Magyarországi párthíveibõl a legbefolyásosabb fõurakat sikerült tõle elhajlítani és részünkre megnyerni, engem pedig máris, mint a legmagasabb hatalmi polcon álló egyéniséget üdvözöl és szerencsét kíván-- --hahaha! José megütközve nézett rá. --Bámulsz e hahotán, miután a kacagás nem szokásom, úgy-e? Nem is jókedvembõl nevetek. A risus sardonicus ez, a hazugság, képmutatás és perfidia nagymestere felett, ki nem más, mint az én jóakaró barátom: páter Julián. --A császár gyóntatóatyja? --Úgy van! Ez az ember a legveszedelmesebb cselszövõ! E levele valóságos momento mori reám nézve. Készülõdjünk a nagy munkához. Déltájban félretették a könyveket és Bornemissza megint elõvette a titokteljes aranyszelencét, s tartalmának egy részét az athenorába hintette. --Vajha ezúttal munkánk sikeresebb lenne! szólott, midõn José ráilleszté és lezárta az olvasztó tégely fedelét. Pont délben meggyujtották az athenorában a tüzet, melynek élesztését megint José vállalta nap-nap után magára, alkonytájban azonban otthagyta az izzítást, tudományt és mindent. A kertben sétáló Klárát és Istvánt leste. Egy este azonban kitört belõle a rejtegetett, visszafojtott szenvedély: --Nem! Ezt tovább nem bírom nézni! Szekrényébõl pedig, melynek kulcsát mindig magánál hordozá, egy keleti munkára valló különös alakú tükröt vett elõ. --Cynthia ajándéka! Ah, õ engem testvérként szeretett! mormogá, bársony ujjasával végigtörülve a fényes lapot, melybõl saját halálsápadt arca nézett rá vissza. --Holnap! Holnap az öregnek is meg kell vallanom, mi a célom. Másnap azzal az örömhírrel állított be házigazdájához, hogy az izzításnál biztató jeleket vett észre, ami az agg Bornemisszát olyan kimondhatatlan örömre gerjeszté, hogy fiatalos frisseséggel rohant le a lépcsõkön és majdnem a nyakába borult. Különös faragványú székébe ülve, ragyogó szemekkel figyelt minden szóra és észre se vette, hogy a ravasz José ügyesen másra terelte a beszédet. --Zanardelli, a kalmár, a mult hét végén megérkezett és sok interesszátus dolgot hozott magával Velencébõl! --Én is adtam neki kommissiót egynémely arcanára, de eddigelé még nem jelentkezett--felelé a tudós boszúsan. --Nem jelentkezhetik, miután egy idegenben ráragadt betegség ágyba döntötte! --Honnan tudod mindezt, kedveltem? bámult a tudós. --Kegyelmed házi orvosától, a tudós Vesicatorius uramtól! --De hát õ vele hol beszéltél? kérdé még jobban elcsudálkozva. --A mult napokban kimentem, hogy a Mihály fõarkangyal apothecában a kovagkristálynak occulta qualitását, a naphta empyriacát bevásároljam. Ott találkoztunk és vitatkoztunk. --Mi volt a vita tárgya? --Herbárius uram, az apothecárius, egy állítólag magicus erejû tükröt vásárolt Zanardellitõl, ki azt állította róla, hogy egyike a híres Nostradamus által készített tükröknek, mit én és az orvos-doctor uram tüstént ab absurdum deducáltunk! --Hogyan? kérdé a tudós érdeklõdve. --Elõször is elmondám, hogy a bölcs Nostradamus elsõ magicus tükrét akkor csinálta, midõn Medici Katalin látni akarta az utolsó Bourbon király képét. Ugyanis ez a bölcs az anyakirálynét a terem végén levõ mennyezet alá vezetve, felhívta, tekintsen az ott felállított gazdag faragású tükörbe. A királyné beletekintett és megrendülve látta a liliomokkal hímzett trónon, királyi díszben és jogarral a Bourbonok utolsó sarját ülni, míg végre a kép köddé válva, nagy lassan elhomályosult. José azután elmondta, hogy a híres bölcs még hat tükröt készített, melyek mindegyikérõl más-más csudás történetet regélt el roppant bõbeszédûséggel, hogy az idõ teljék és lopott pillantásokat vetett az általa felállított tükörbe. --Kiváncsi vagyok az okokat, a bizonyítást hallani! vágott közbe a tudós... --Engedelmével, azokra is rátérek, mesterem! Elébb azonban hadd mondjam el az egész disputát, mert kegyelmed becses személyét is belevonták. --No, erre kíváncsi vagyok! --Az apothecárius éppen azt fejtegette, hogy micsoda aspectusok és konstellációk között, minõ kabbalisztikus számaiban a napoknak kell viszonyba hozni az égi meridiánust a földivel, amely szerint a magicus tükrök hajlását és szögeit be kell állítani, midõn az orvos-doctor uram fitymáló hangon felkiáltott: --Spectálják csak kegyelmetek, simplex hadnagyocska létére, minõ pávabüszkén lépdel Bornemissza Lénárd uram gyámfia, és a szép Klárának a võlegénye, mintha a generális botot máris a tarsolyában hordaná. José mindezt a legközönyösebb hangon mondá el, félszemével azonban a tudós arcára figyelt és elégülten látta, hogy az egyszerre elkomorodik. --Hanem én repente rápirítottam a doktor uramra: Ne beszéljen ilyen becsmérlõ gesztusokkal, doctissimus, arról a jeles erkölcsû, derék ifjúról, ki... --Valamint te se beszélj róla egy szót se többet, kedveltem! vágott közbe a házigazda szigorúan. --Miért? --Az okát majd annak idején megtudod... José erre mentegetõdzni kezdett, ha netán familiáris dolgokat érintett volna, de a tudós megnyugtatta és hogy más irányt adjon a beszélgetésnek, kérte, hogy mondja el a Nostradamus-tükör ismertetõ jeleit. --Itt van egy valódi Nostradamus-tükör, a kabbalisztikus szögbe beállítva. Az apothecáriusnak akarom megmutatni! Én ugyan még egészen nem próbáltam ki, de azt mondják, ki mire gondol, meglátja benne! Bornemissza Lénárd odalépett az asztalhoz, de alig vetett egy pillantást a rézsutosan állított tükörbe, eltorzult arccal dobbant hátra, mert leányát, Klárát látta Istvánnal a kert rozmaring bokrai között karöltve végigsétálni, azután pedig leültek a hársak alatt levõ padra. Egy pillanatig mozdulatlanul meredt oda, azután dühösen felkiáltva kirohant a toronyból. José gyõzelmesen felnevetett és sátáni elégtétellel nézte a tükörben, amint az öreg szélvész módjára egyszerre csak a mitsem sejtõ fiatalok elõtt termett... A szavakat nem hallhatta, de látta, mint sikolt fel Klára halálsápadtan az ijedtségtõl, ellenben az ifjú merészen felemelt fejjel nézett bátyjára. Klára könyörgésre kulcsolt kezekkel sietett atyjához, ez azonban parancsolólag mutatott a ház felé. A leány zokogva távozott. Bornemissza erre oly rettenetes szavakkal illette az ifjút, hogy ez halálsápadtra válva, dühtõl torzult arccal kapott kardjához, csakhamar azonban feje csüggedten mellére hanyatlott és némán távozott. José erre tombolni, kacagni szeretett volna örömében. Most már egészen a helyzet urának érezte magát és türelmetlenül leste, várta a tudóst. Bornemissza Lénárd a kulcsárt kiáltotta elõ. --Hát ilyen rendet tartasz a házban? Miért nincs e hátsó ajtó belakatolva? kérdezé. Az öreg Iván azzal mentegette magát, hogy az ajtót eddig csak faretesszel szokták bezárni. --Az ajtót tüstént be kell szegezni és keresztvasat kell rá tenni! parancsolá hidegen, azután lassú léptekkel az elsõ házba ment. A PHANTOM A vérvörösen izzó tégely oldalai pattogtak az iszonyú hõségtõl, az athenora nyílásain pedig koronként egész szikrazápor repült fel a tûzhely kürtõjébe. --Az izzítás ezúttal egyenletes! Valóságos ignes reverberii[2] mint az írás kívánja, mormogá az élesztés munkájába látszólag egészen belemerülõ José. Valójában hallgatózott, mert türelmetlenül várta a tudós házigazdát. [2] Ignes reverberii: fokozott tûz. Egyszerre könnyû léptek nesze riasztá fel és Klára lépett be. A lány félénken tekintgetett körül az emberriasztó, földalatti helyiségben. --Barátom, segítségét kérem! esedezék szorongó hangon. Tudja, mi történt tegnap? --Nem, Klára, nem tudom! monda tettetett õszinteséggel. --Barátom, ha lehet, segítsen, atyám egy rokonunkhoz, messze felvidékre akar küldeni hosszú, hosszú idõre! monda hevesen zokogva. --Nem akar elmenni, Klára? kérdezé csendesen. --Szeretnék meghalni! --Jól van Klára, számítson rám, önért mindent megteszek! --Mily jó ön, barátom. Tovább nem maradhatok! felelé és eltûnt a setét lépcsõboltozat alatt. Kevéssel utóbb a házigazda nehéz léptei kopogtak a lépcsõkön. Komoran, összeráncolt homlokkal lépett be és néma fejbiccentéssel a pattogó, süvöltözõ athenora elé állva, pár pillanatig a lángokba merengett, azután leült. --Ülj le te is, azután felelj igaz õszinteséggel, ha kérdezlek! szólott, setét szemeit komoran adeptusa arcára függesztve. --Tegnap este, még annyira deprimált emberi mivoltunkkal közös gyengeség: a harag és keserûség, hogy csak pár szóval említhettem a történteket... A magicus erejû tükör nem hazudott! mondá keserûen. --Az én könnyelmû fecsegésem és az a fatális tükör kegyelmednek keserû órákat szerzett! szólott töredelmesen. --Nem a te bûnöd az! Te ártatlan vagy, s tudtodon kívül eszköze valál a véletlennek, mely sorsunkat és az eseményeket igazgatja.--Vén vagyok már, tudok a szívekben és arcvonásokban olvasni! Midõn leányom megjött, tapasztalt nagy önuralkodásod dacára, arcodról nyíltan leolvasám, hogy szereted! Mit felelsz erre, kedveltem? --Igaz! attól a perctõl fogva, midõn a rablók kezei közül megmentém. --Akarod-e tehát nõül venni? José lángoló szemekkel ugrott fel helyérõl, de a házigazda parancsoló mozdulattal csendre inté: --Még nem végeztem be! S igéretemhez egy komoly feltételt kötök! Klára kezét csak akkor adom néked, ha feltaláltuk az aranykészítés titkát! Akár én, akár te! szólott eltökélten, mire José arcáról nyomban eltûnt minden öröm és szemeiben a keserû csalódás és elfojtott harag lángja lobogott. Bornemissza megvetõen mérte végig: --Erõsebbnek hittelek! Ingatag te, ki a jöttödet megelõzõ jelek dacára is kétkedel! Miben bíztál, miben reméltél hát eddig? kérdé szigorú, megrovó hangon... José lesütött szemekkel hallgatott. --Én bízom a sikerben, ép ezért akarlak szoros, elszakíthatlan kötelékkel magunkhoz fûzni! Igy, ha megtalálod a nagy titkot, engem is részesévé teszel, mit magamért nem tennél, ugye? Õszinte feleletet követelek! monda, mialatt átfúró szemeit keményen rászegezte, mintha veséibe akarna látni. --Úgy van! Klára kezét kértem volna a titokért! mormogá. --Õ a tied! Dolgozz, kutass továbbad is fáradhatlanul és amely napon azt mondod: >>a nagy titok meg van találva<<, kezedbe teszem Klára kezét. Bátorság, fiam! --De vajjon Klára akar-é nõm lenni? kérdezé elfogódva s hangjából mintha titkos félelem rítt volna ki. --Nõd leszen! Légy nyugodt, én mondom ezt! Egy szóval se fog vonakodni, hanem tisztelni és szeretni fog, mint ahogy megérdemled! --És unokaöccse, Véglyessy István? --Azzal majd elbánok én! Még a hire se fog hozzátok jutni! Erre számíthatsz! viszonzá vészt jósló hangon. --Minden úgy legyen! Dolgozni, ernyedetlenül kutatni fogok, míg csak a nagy titkot meg nem találtam! A díj nagyon is nagy, nagyon is méltó reá! kiáltá mámoros elragadtatással. --Ez az igazi hang. José egy pillanatig gondolkozni látszott: --Szabad lesz nekem is némely kikötést tennem? kérdé azután higgadtan. --Mik legyenek azok? --Klára ama bizonyos nagy napig ne sejtsen, ne tudjon meg semmit, legyen csupán kettõnk titka az egész, és mi se beszéljünk róla többet! --Egészen kívánságom szerint való óhajtás. Látszik, hogy gyengédszivû, derék ifjú vagy! válaszolá elégedetten Bornemissza. --Lehet, hogy bizonyos idõre el kell utaznom! Hová? miért? Maradjon az én titkom! Munkámban pedig mentõl kevesebbet zavarjanak, hogy háborítlanul elmélkedhessem... Ennyi az egész! --Legyen úgy! És a két férfi, mint ki a legjobb munkát végezte, kézszorítással erõsíté meg az alkut. * * * Klára ezalatt nyugtalanul számlálta az órákat. Vajjon minõ hírrel jõ a jó barát! El kell-e neki utaznia, vagy nem? Meg tudta-e atyja kérlelhetlen szívét lágyítani? Az ebéd a szokott egyhangú némaságban folyt le, mert a tudós itt is hideg, szigorú hangon, csak a legszükségesebbet beszélte leányával és midõn az asztaltól felálltak, röviden csak ennyit mondott: --Csomagold be a szükséges holmikat, mert holnap Sellõvárra indulsz Pethõné nagynénédhez. Klára megsemmisülve hallgatta s midõn atyja elfordult, kétségbeesve pillantott Joséra, ki jobbjával jelentõségteljesen a gyümölcsös kosárra mutatott. Alig tevõdött be az ajtó, Klára mohón szedte ki a korán érõ szent Iván almákat és a kosárka fenekén egy összehajtott levélkét talált: >>Utazzék el nyugodtan! olvasá dobogó szívvel. Három-négy hét múlva vissza fog térni, erre szavamat adom. Megnyugtatására most csak annyit mondhatok, hogy atyja nem haragszik annyira, mint mutatja. Ez csak büntetés engedetlenségéért, de egyúttal próba is jövõ viselkedésére. Tanácslom, ne levelezzen, ne találkozzék rokonával, mert minden lépését õrzik. Ha még egyszer engedetlenségen kapják, mindennek vége. Bátorság és türelem Klára! Minden erõmet arra fordítom, hogy kegyednek szép és boldog jövõt teremtsek.<< Maga se tudott volna számot adni magának, minõ visszás érzelmek közt olvasta e levelet. Örülni, reménykedni akart, de nem tudott. Szelid nyugalommal jött le szobájából, midõn másnap a nehéz utazókocsi elõállott és engedelmesen kezet csókolt atyjának, ki erre valamivel melegebb hangon szólott hozzá: --Látom, hogy eszedre tértél! S ha tovább is így viselkedel, megint jó leszen közöttünk minden! Egyetlen búcsucsók, ölelés nélkül vált el lányától. A kocsi már indulóban volt, midõn nagy sebesen az öreg Iván is oda furakodott és bizalmas hunyorgással mutatott a málhák közé rejtett, fonott vesszõkasra, melybe érces zománccal fénylõ tarkanyakú galambok voltak zárva. --István úrfi küldi! E galambkák elhozzák ám a szárnyuk alá kötött levélkét, anélkül, hogy észrevenné valaki--suttogá kezét megcsókolva. Klára szemébõl egy könnycsepp hullott a szelid tollasok fejére, de szívébe a vígasz és remény egy sugara lopódzott és mindjárt nem érzé magát annyira elhagyatva. --Oh, õ mindig rám gondol, valamint én õ reá! suttogá, midõn a bárkaforma hintó nehéz dübörgéssel megindult. --Meg mernék rá esküdni, ez a vén szenteskedõ vagy levelet vagy üzenetet adott át neki! Hanem vigyázzon magára! mormogá José dühösen az egyik ablakfülkében, honnan Klára indulását leste... és csak midõn a hintó utolsó dübörgése is elhalt, tért vissza a torony alsó részébe. Megigazította a lángoló tüzet, mozgásba hozta az önsúlya által mûködõ hatalmas fújtatót, melynek minden lihhenésére süvöltõ szikrazápor lövellt felfelé a kürtõbe. --Égj! izzál! hogy megszerezd nekem a boldogságot! monda a pattogó tûzbe pillantva, azután székét elhúzva az asztaltól, tenyerébe támasztott fejjel leült. Egyszerre hangos csattanás riasztotta fel elmélázásából, és rögtön rá nagy sistergés között az egész toronyszoba annyira tele lett fullasztó gõzökkel, hogy a kis utcára kellett menekülnie. Kinyitotta tehát a toronyajtót és a gõz kihuzódását várva, fel-alá sétálgatott a néptelen utcaközben, honnan egyenesen az omladozott falú alsó temetõbe lehetett látni... Éppen temettek valakit. A fehér keresztes, fekete lepellel leborított koporsó körül síró asszonyok térdeltek és a fáklyák lángjai komoran, gyászosan kavarogtatták fekete füstfátylaikat a légben. A temetõkápolna harangocskája panaszos kongassál hívogatta a gyászolókat. A papok éneke, a búcsúztató enyészetes szavai egészen hozzája elhangzottak és maga se tudta miért, de megvárta, míg elhantolják a halottat és csak midõn az utolsó gyászoló is eltávozott, tért vissza a toronyszobába. --Különös! Mily közel van a születéshez a halál! gondolá, még egyszer a temetõ felé tekintve... Eközben a maró gõz a nyitott ajtókon egészen kihúzódott, és most látta csak, mi történt. Nagyon közel állította a kohóhoz Thisistenius Transvallius derítéshez használt compositumát és az üveg szétpattant a nagy hõségtõl, mi gondolatainak egészen más irányt adott. --Jó, hogy nem explodált ez az aethericus fluidum! Pedig könnyen megtörténhetett volna, dünynyögé magában. Aztán feltörülte a nyomokat, rendbe hozott mindent, s leült a karosszékbe. De alig hogy leült, eszmélve ütött homlokára: --Majd elfeledtem! A hassziai Sabellius a zodiacus oroszlán jegyét fontosnak mondja az izzításra! Felállott tehát és a könyvespolcról különféle könyveket és kéziratokat vett le, idegesen lapozgatott bennük. --Az elébb mondám, hogy nyugodt vagyok, pedig íme a kétely és nyugtalanság kínoz! mormogá téveteg mosollyal. Minél többször olvasom a nagy bölcsek és kiválasztottak titokba burkolt utasításait, annál inkább gyötör a kétely és tehetetlenség. --Ah, dörmögé egyszerre megállva, most ötlik csak eszembe! Az örökül rám maradt Haly Abbas, mór alchymista kéziratában az emberi vérrõl beszél s azt mondja: ebbe van a lélek elrejtve. Meglehet, hogy e titokzatos athenora emberi vért, emberi éltet követel s a keresett õsanyag maga a lélek! Emlékszem, Olaus Magnus és Panormitanus Magius szintén ilyesmit emlegetnek! Hogy is nem jutott elébb eszembe, hogy saját könyvemben és kézirataimban keressem a nagy titkot. Sebesen felnyitva a bezárt szekrények egyikét, abból egy meglehetõs nagyszantálfa-ládikót emelt ki, melynek oldalain apró rekeszek látszottak, midõn felnyitotta. Egyszerre megállott és boszús, csüggetegen komor arcán valami méla, boldog sugárzás ömlött el, minõt a múlt édes emlékei, az ifjúkornak visszaálmodott édes derûje ébreszt. Lassan, mintegy álmodozva göngyölítette szét a setét hajfürttel átkötött pergamentlapocskát, melyen kacskaringósan egymásba fonódott mór írásjegyek fûzõdtek egymásba: >>Te a miénk vagy s a miénknek kell lenned<<, olvasá félhangon. --Ez Cynthiának az írása! Ezt hagyta hajfürtjével együtt emlékül, midõn nyomtalanul eltûntek a szép Kordovából, a khalifák õsi városából. De mit akart e szavakkal mondani? Mit jelenthetnek e szavak, melyeket oly különösen rezgõ hangon mondott, hogy még most is fülemben csengenek, mintha csak tegnap történt volna. Éppen egy különös illatú viaszvegyüléket olvasztottam, midõn bejött aranyövvel átszorított hosszú, fehér ruhájában, noha atyja nem igen engedte, hogy a nehéz gõzökkel és párákkal telített izzító mûhelyben idõzzék, õ mégis odajött, mert csak ott szeretett lenni, hol én idõztem... Fiatal kora dacára, bámultam bölcsességét és tudományát! Õ segített megfejteni és kikutatni az ércek és savak rokonszenvét, a magiában és alchymiában pedig oly gyakorlott volt, mint akármelyik mester az elsõk között. Hallgatagon nézte munkálkodásomat, csak néha szólva egy-egy útbaigazító szót, egyszerre azonban nyakam köré fonta karjait, átölelt: --José, te nem is sejted, kik vagyunk mi! José, te a miénk vagy s a miénknek kell lenned. Történjék bármi, mi nem szakadhatunk el egymástól! kiáltá ünnepélyes, lelkesült hangon, de atyja belépett és én ekkor nem kérdezhetém meg szavai értelmét, többet pedig nem volt rá alkalom, mert midõn máskor kérdeztem e felõl, a különös nõ csak fejét rázta és még rejtélyesebb hangon felelé: >>Majd ha egyszer egészen a miénk lész, akkor majd megtudod!<< José ez emlékek hatása alatt mélyen elmerengett és mintha egy láthatatlan alakkal beszélne, olyan hangon kiáltotta bele az éj csendjébe: --Ki mondja meg nekem, mit jelentenek e szavak? Oh, Cynthia, Cynthia, te engem testvérként szerettél, hol vagy? Hol találhatnálak meg? Te sok olyat tudsz, mi nékünk csak rejtély és sejtelem! Ha te itt volnál, tudom segítenél, hogy feltaláljam a nagy titkot! kiáltá. Lelki szemével maga elõtt látta a kordovai házat oszlopcsarnokos, szökõkutas udvarával. A cédrus- és babérfák alatt Cynthia ült fehér ruhájában, éjfekete hajával, melyen fehér hópelyhekként ültek a ráhullott narancsvirágok szirmai. Hallotta Zúlem Zegrinek mély, ércesen konduló hangját, amint leányát hívta be magához, hogy beavassa tudományának és mesterségének titkaiba. --Fiam nincs, lányomnak kell tehát örökölnie családunk tudományát, mely utódról utódra száll! mondá többször sóhajtva, éjjelenként pedig az Algol és Atair csillagok feljöveteléig az ég csudáiban oktatta a ház szögletére épített toronyban. Sokszor kérdezte tõle, mit tanul, de Cynthia ilyenkor csak fejét rázta és megdöbbentõ komolysággal felelte: >>ah, mint szeretném veled tudatni, José, de nem lehet, nem szabad! Talán egyszer, hosszú, hosszú évek múlva.<< --Oh, Cynthia! hol vagy? Merre vagy? Nem érzed, nem hallod, José hív, José sóvárog utánad! Ah, ha te itt volnál s tudatnád, hol és miben keressem a nagy titkot! Ah, ha szavaimmal s akaratom erejével idézni tudnék, hívnálak, kényszerítenélek! Cynthia! Cynthia! Hol vagy? Jer, segíts! kiáltá oly hangosan, hogy maga is visszadöbbent a saját hangjától, oly visszhangosan, oly idegenül zúgott végig a boltozatos helyiségen, az éj magányos csendjében. Egyszerre azonban rémülten ugrott fel, mert amint felpillantott, az athenora mögötti falon egy határozatlan, de mégis tisztán felismerhetõ árnyalaknak a körvonalait látta imbolyogni. Borzongva közeledett az athenora felé és minden csepp vére lüktetett: --Cynthia! Cynthia! te vagy! Álmodom, vagy igazán felismertelek? CYNTHIA Pattogó szikraesõ, a tûz süvöltése felelt szavaira, de a magasra szökkenõ lángok közül egy fényes fehér, gyöngéd alak bontakozott ki és biztató mosollyal integetett neki... --Én vagyok, José, én, a te Cynthiád, ki hívásodra íme megjelenik! szólalt meg... Már régen hívhattál volna, de persze, te nem tudtad, minõ hatalom az emberi akarat... Még nem vagy egészen a miénk. --Cynthia! Cynthia! kiáltá José... Álom-e ez, vagy valóság? A tünemény tûzsíráshoz hasonló hangon kacagott: --Oh, ti vak, setétben tapogatódzó emberek! A titkok titkát akarjátok leleplezni és nem hisztek saját szemeiteknek. Én vagyok, José, én! Tudom, miben fáradsz, de segítségem nélkül minden munkátok sikertelen! Ti a nagy titkot akarjátok megszerezni, anélkül, hogy segélyül hívnátok és életre keltenétek a magicus szalamandrát. --Cynthia! Cynthia! Valóban te vagy? Segítségemre jöttél! kiáltá ekkor örömittasan és kitárta karját. --Ne közelíts, José! Most nem érinthetsz engem! Majd nappal, ha földi alakomban közeledem hozzád! Emlékezel-e még szavaimra? --Emlékszem! De hiába kutatám értelmüket! --José, még mindig nem érted, minõ csudálatos hatalom az emberi akarat? A te akaratod vonzott engem ide! Aki egyszer velünk élt, az a miénk, néked is a miénknek kell lenned, hisz ereidben a mi vérünk csergedez! Mi nem válunk el többé egymástól... Megigéred ezt, José? --Igérem, Cynthia, szeretett testvérem! Oh, bár hamarább jöttél volna! Sokat gondoltam reád! --Miért nem hívtál elébb! Hívásod nélkül nem jöhettem, bár bizonyosan tudtam, hogy ez elébb-utóbb be fog következni... Éreztem, hogy gondolsz reám! Igen José, tudtam, hogy hívni fogsz, mert segítségem nélkül nem találod meg a nagy titkot! --Cynthia, te tudod! Te segítesz? Ah, kérlek segíts! segíts! --Akarod, hogy segítsek, José? Néked csak akarnod kell! Akard hát! --Akarom-e? Akarom, akarom, akarom! Ez egyetlen célja életemnek és minden törekvésemnek! kiáltá lázasan. --Mivel akarod, meg kell tennem! Ah, egyszer majd megtudod, minõ nehéz munka ez... Bár hatalmasabbak vagyunk a halandó embereknél, mégis irtózva, félve közeledünk a sárkányhoz, de irántad való szeretetbõl ezt is megteszem s mindenre kész vagyok... Ne virrassz, ne emészd hát magadat... Aludjál, José, aludjál, majd én õrködöm és élesztem a tüzet! José felelni akart, de e pillanatban Cynthia fehér lánggá változva, körülkerengte a titokzatos olvasztóedényt, azután pedig átkarolva, fénylõ aranyesõt hullatott reá. Ezeket látva, nem tudta: ébren van-e, vagy álmodik. Az olvasztótégely egészen átlátszóvá hevült és benne egy tüzes oroszlán küzdött egy tüzes sárkánnyal, miközben tompa dörgés rázkódtatá meg az épület falait. A tüzes sárkány nehéz küzdelem után legyõzte és lángoló torkával elnyelte az oroszlánt s ugyané pillanatban fején ragyogó korona támadt, mely bíborvörös színnel sugározta be az edényt és az egész helyiséget, közbe-közbe pedig valahányszor megcsattogtatá lángoló szárnyait, minden szárnycsapására szivárványszínû tündéri fényesség ragyogott be mindent a toronyszobában. Többet nem látott, mert arra ébredt fel, midõn a mellékutcácskára vezetõ ajtón hangosan kopogtak. Zavartan ugrott fel és e kopogást is majdnem csudálatos álma folytatásának képzelve, önkénytelenül elkiáltotta magát: --Ki kopoghat ez ajtón? Ez utcában egy lélek se szokott járni! De azért leakasztva a kulcsot, elfordította a zárban. Az ajtó feltárult és a küszöbön egy magastermetû, karcsú nõalak állott idegenszerû ruházatban és midõn hátraveté fátyolát, José az öröm és megrettenés kiáltásával tántorult hátra: --Cynthia! Cynthia! Hát valóban itt vagy? Tehát mégsem volt álom! --Én vagyok, szeretett Josém! Annyi év után végre feltaláltalak! szólott s mélységes fekete szemei csudálatos, titokteljes lánggal ragyogtak. --Cynthia! Cynthia! Eszerint még sem álmodtam! Te segítségemre jöttél! Oh, felelj, felelj, testvérem, úgy-e nem volt álom? sürgeté lázasan és szikrázó gyûrükkel terhelt jobbját mindkét kezébe szorította. --Nem értelek, José! Megálmodtad jöttömet?--kérdé Cynthia bámulva. José szilaj mozdulattal simította végig homlokát: --Lehetetlen, hogy álmodtam volna! mormogá hangtalanul és fürkészõ tekintetét a rejtélyes mélységû fekete szemekbe mélyesztve, kérdé: --Tudod-e, min munkálkodom? Nézz oda, felismered-e? és az izzó athenorára mutatott. --Tudni nem tudom, csak sejtem! Az alchymia nagy titkát keresed! --Akarsz-e segíteni? Cynthia, az éjjel megígérted, hogy segítesz a titkot felfedezni! Atyád mindenbe beavatott! A leány szemei egy percre rejtélyesen megvillantak és sajátságosan mosolygott. --Megint az a csudálatos álom! Látom, hogy sokat gondoltál reám! felelé kitérõleg. --De segítesz-e? --Minden bizonnyal segítek, ha tudok. Atyám ezelõtt pár hóval meghalt. Nem volt beteg, csak nagyon, nagyon öreg! Ha akarta volna, tudományával tetszés szerint meghosszabbíthatta volna életét, de õ nem akarta. Egyik este magához hívatott s midõn beléptem, épp akkor vetett valami bíborcsillogású tárgyat a legerõsebb tûzbe: >>Ebbõl születtél, ennek adlak vissza<<, mormogá ünnepélyes mozdulattal, én pedig mozdulatlan álltam helyemen, mert mennydörgõ robaj és bíborvörös fényesség árasztá el az egész mûhelyt. --Ez maga a nagy titok! A mindent arannyá változtató bíborvörös kõ, a leo ruber, vagyis a vörös oroszlán vala! kiáltá José szertelen felindulásában felugorva. Cynthia ajkain újra megjelent az elébbi rejtélyes mosoly: --Lehet! Atyám ekkor így szólott hozzám: >>Sokfélére megtanítottalak, leányom! A halált úgy kell venned, mint elkerülhetlen dolgot. Vágyom õseim és az örök nyugalom után. Ha tehát meghalok, keresd fel egyetlen rokonunkat: José Venegas Herrezuelot. Õ velünk élt, miénknek kell tehát lennie! Halálom után a miénk lehet! Leányom, én beavattalak téged tudományunk titkaiba, te avasd be családunk utolsó tagját, mert mindig csak egy férfiutód bírhatja a Zúlem Zegrik tudományát! Folytassa õ, amiknek én is folytatója voltam s fejezze be, aki erre ki lesz választva.<< Most már értheted az én búcsúszavaimat is. Atyám életében mitsem volt szabad felfedeznem... de most már kérdezhetsz! Megosztom veled mindazt, mit a legutolsó és legbölcsebb mór alchymistától, atyámtól tanultam! José szemei lázas fényben égtek, villogtak: --Segíts, hogy a nagy titkot bírhassam! suttogá kezeit megragadva. Cynthia nevetett: --Megint csak a nagy titok! Oh, ti férfiak, mily telhetetlenek és önzõk vagytok a tudományban. José összerezzent, mert Cynthia nevetése egészen az éjjel hallott tûzsírás-forma kacajra emlékezteté. --Nem akarod teljesíteni kérésemet? kérdé tompán. --Hát nem igértem az elébb! Segítelek, ha tudlak! Hiszen nem tagadhatom meg, ha akarod! felelé könnyed, enyelgõ hangon, de José mégis idegenül össze-összeborzongott, mert dacára Cynthia tagadásának, szavainak ugyanazon értelme volt, miket az éjjel hallott... de most nem ért rá efelett töprengeni, mert az egyik gyûrüktõl szikrázó kezecske vállára ereszkedett: --José, te nem a régi vagy! Hát nem oly kedves már elõtted Cynthia, mint volt? --Épp most akartam kérdezni... felelte rá zavartan. --Én nem maradhatok soká ez országban! Vissza kell térnem. Azért jöttem, hogy magammal vigyelek! tevé hozzá elkomolyodva. --Cynthia! riadt ez rá elhûlve. --Az öröm, vagy az ijedség hangja ez, José? nézett rá nyugodtan, de szeme oly hideg pillantásokat lövellt rá, mint a tõr hegye. --Az örömteljes meglepetésé, Cynthia! felelte rá gyorsan... Gondolhatsz mást? Átvenni és folytatni bölcs atyád örökét! Hisz ez volt régi vágyam mindig... csakhogy... --Csakhogy? ismétlé kérdõ hangsúlyozással a lány. --Csakhogy most nem mehetek veled! Ez az, mi elébb megdöbbentett és elkeserített. Szavamat adtam és esküvel köteleztem le magamat, hogy mindaddig maradok, míg a nagy titkot meg nem találjuk! válaszolá színlelt levertséggel. --Akkor maradnod kell, José! A szó köt, de az eskü kötelez! Maradj hát, meddig maradnod kell!... >>Aki esküjét töri, nyakát szegi!<< mondotta atyám. --Tehát beleegyezel, testvérem? kérdé José derült arccal. --Hát nem mondtam már, amit te akarsz, azt nékem akarnom kell... Vérünkbõl való vagy s én, mint nõ, engedelmeskedni tartozom neked és akaratodnak! José, én most távozom! Mestered nemsokára jönni fog. Szeretnék véle is megismerkedni, de mint nõt, bizonyára nem méltatna vitatkozásra! Hanem majd mint átutazó mór alchymista kopogtatok be hozzátok s így próbálom ki a tudományát! Ezzel arcára húzta fátyolát s könnyû lebegõ léptekkel tûnt el a kivezetõ ajtócska keskeny és setét boltozatában. --Álom volt-e hát, vagy valóság? avagy csupán felcsigázott képzeletem játszott érzékeimmel! Nem! és százszor nem! Világosan láttam, ébren voltam! kiáltotta kétségbeesetten és mintegy irtózva pillantott a dohogó athenora felé, mely e pillanatban nagyot durrant a hõségtõl. --Vajjon szólnak-e az ilyen látományokról a bölcsek könyvei? kérdé egy idõ múlva és reménykedve vette elõ a könyveket. De hiába lapozta, hiába forgatta át azokat, nem találta bennük, amit keresett. Csüggedten dobta le a nehéz foliánsokat, a láncokkal lezárt nagy köteteket és megint komor töprengéseibe merült. A lépcsõkön a házigazda lábának kopogása hallatszott. --Estére elmegyek Cynthiához! Ha nem álom, meg kell neki fejteni a rejtélyt, akarom! és akarom! mormogá setéten, azután nyugalmat erõszakolva feldúlt vonásaira, sietett a belépõ elé. --Nos, kedveltem? kérdé a tudós. --A tûz ég! Az athenora izzik! felelte José halkan. --Helyes! Izzítsd az anyagot, izzítsd, kedveltem! A tûzben van az erõ és feltámadás. * * * Egy héttel ezután Bornemissza Lénárd egy latin nyelven írt levélkét lobogtatva kezében, sietett le a toronyhelyiségbe. --Képzeld csak, kedveltem, egy átutazó mór alchymista kíván nálunk tisztelkedni, miután meghallotta, hogy te itt tartózkodol. Ugyebár, elfogadjuk? Mit szólsz hozzá? --Nevét szeretném tudni, mester! válaszolá José bámulást színlelve. --Zora ben Zúlem Zegri! olvasá ez a levélkérõl. --Oh, oh, ez nagy tudós! Valóban ritka szerencse, mester! Tisztelettel kell fogadnunk, még pedig itt, mûhelyünkben! --Tehát ad personam ismered? --Toledóban, Malach ben Mizráim mûhelyében találkoztam véle. --Helyes, elõre örvendek a tudományos disputának. Meglássuk, minõ fundamentumokon frequentálja szent mûvészetünket! Vajjon õ is a szalamandrában keresi-e az éltetõ elemet? avagy pedig abban a mysticus vörös anyagban, melyet Abbi Moyses egy háromszöggel keresztültört körrel jelel? E beszélgetést a bibliothecás-terembõl aláhangzó csengetyûszó szakította félbe. Iván jelentette, hogy a várt vendég megérkezett s kis idõ múlva Cynthiával tért vissza. Az akkori tudós világban dívó virágos üdvözlési formák után, valóságos examinálás alá vették a vendéget. Bornemissza észrevette, hogy az idegen nagyon csudálkozó képet vág, midõn õ azt erõsítette, hogy az izzításhoz szükségkép segítségül kell hívni Kalygah-t, vagyis a magiának harmadik védõszellemét. És elkezdte magyarázni, hogy a világegyetem rendszere a hyalaetherben, vagyis az õserõben, a limbus majorban, a limbus minorban és a világösszhang platói gyûrüjének vagy homéri aranyláncnak nevezett symbolumában van megtestesítve. Eszerint az alchymiának a régi occultisták rendszerét kell mûködési körébe vonni. Az embernek két alapeleme, az elemi test és az asztrál test. Az elemi testben van az archiaeus, a spiritus vitae, vagyis a mumia, azaz életerõ; az asztrál testben a sidericus ember, vagyis az evestrum s végül az állati szellem és okos szellem, tehát a sidericus résznél fogva, vágynak védõ, jó és ártó, rossz asztrál szellemei az emberiségnek. A maurus alchymista eddig udvarias figyelemmel, hallgatta a magyarázatot, most azonban megszólalt: --Magyarázatodból megértettem, hogy ti a Kalygahot hívjátok segítségül, a mi bölcseink ellenben a szalamandrát. José összerezzent. Cynthia megint az éjjeli tünemény szavait idézte, a tudós pedig boszúsan kelt fel székébõl, mert odafent újra megcsendült a hívó csengetyû, de mindjárt vissza is tért. --Barátom, a generalissimus ép most izente, hogy izgága unokaöcsém útban van az alvidéki tábor felé, honnan nem kerül többé vissza Budára, miután a török ellen operáló hadtesthez tették át. Nem lesz többé utadban! E percben megint, harmadszor is megszólalt a csengetyû. --A véletlen most hoz nyakamra vendéget! monda elfojtott méreggel és felsietett. --Te útra készültél? kérdezte Cynthia, midõn magukra maradtak. --Téged akartalak felkeresni. --Ki az az ember, kirõl az elébb beszéltetek? --Kellemetlen, akadékos ember! Utunkban volt! felelé José kitérõleg. --José, te valamit titkolsz elõttem! A férfi szeme csak egy esetben szikrázik oly ádázul és engesztelhetetlenül, mint a tiéd. Mikor vetélytársáról van szó! E pillanatban az öreg Iván lépett be. --Nagy uram izenetét hozom. Bocsánatot kér az idegen vendégtõl, hogy nem jöhet vissza! Illustris látogatója érkezett a prágai udvarból. --Én is távozom!--A kereskedõk, kiknek társaságában jöttem, indulásra készen állanak! --És a segítség? kérdé José. --Megadom a szükséges utasításokat--a többi az anyag dolga. Mikor szükséged lesz rám, itt leszek! José az ajtóig kísérte. --Tovább ne jõjj, monda. Ne feledd, aki miénk volt, az miénk lesz s miénk marad!... --Azt majd meglátjuk! Csak a nagy titok legyen egyszer birtokomban! mormogá José, villogó szemekkel nézve a távozó után. AZ ARANY SZALAMANDRA E naptól kezdve olyan lankadatlan buzgalommal fogott a munkához, hogy Bornemissza Lénárd többször komolyan megintette, hogy kímélje magát és ne tegye kockára egészségét. José azonban nem hallgatott reá, vagy csak szórakozottan felelt. Ébren volt, mégis azt hitte, hogy álmodik, mert midõn leszállott az éj és a nyugalom csendje ereszkedett mindenre, úgy tetszett neki, hogy a titokzatos edényt körülnyaldosó lángok között Cynthia alakját látja, midõn pedig az edény olykor rövid pillanatokra átlátszóvá izzult, csudálatosnál csudálatosabb alakok és jelenések váltogatták benne egymást. Tüzes koporsóban véres halott feküdt és valahányszor nyögve, hörögve felemelkedett, vércseppjei izzó rubinszínekben csöpögtek az edény fenekére. Majd tompa dörgés között, holtakkal és emberi csontokkal borított végtelen lapály tárult elébe, mely fölött vijjogó tûzmadarak szállongtak, a holttestekbõl lakmároztak, mire az egészet egyszerre vérvörös ködgomolyok lepték el, melyek egy dörrenésre eltûntek, s két lángoló oroszlán bontakozott ki, végül pedig Cynthiát látta tüzes aranyszalamandra képében, fején korona csillogott. A szalamandra kedvtelve uszkált, lebegett a tûzárban és vakító láng sugárzott ki egész testébõl. --Aludj, José, aludj! Az én lángom éleszti az athenora tüzét, hogy életre keljen a szalamandra. --Nem alszom! Ébren vagyok! felelé José, de másnap megint csak nem tudta, ébren volt-e, vagy álmodott. Az elsõ mozdulata az volt, hogy a könyvekhez rohant. Remegõ kezekkel nyitotta fel Basilius Valentinus, Olaus Magnus mûveit és rekedt diadalkiáltás tört ki mellébõl. --Itt vannak! Itt vannak! A koporsóban a halott, a tûzmadaras halottasmezõ, a küzdõ oroszlánok és a koronás szalamandra! Ah, én vak bolond! Titokteljes borzadály szállotta meg arra a gondolatra, hogy minden nappal egy lépéssel közeledik a siker felé. --Cynthia! Mért tagadod nappali alakodban éjjeli alakodat? kérdezte a szalamandrától egy ízben. --A titkot keresd! Vedd a dolgokat úgy, amint vannak... Hát megölelhetlek-e én most? szólott, tûzkarjait, melyekrõl a szikrák záporként omlottak, a nyíláson át feléje tárva... Ha érintenélek, halandó tested egy marok hamuvá válna... Csak mint kihûlt hamu, a testnek, az anyagnak bilincsei között közeledhetem hozzád! Egyedül a szellemben van az erõ és hatalom, az anyagban semmi sincs! Emberi alakomban én is csak tudatlan, tehetetlen anyag vagyok, miként te! Gyõzd le kiváncsiságodat és ne fürkészd az elérhetetlent. --Miként tudjam meg hát az átváltozás lényegét? --A lényeget? Azt se én, se te nem tudod meg! A gazda elveti a magot s nem látja, miként megyen végbe a föld setét méhében a tenyészet titokteljes munkája! Örül és megelégszik a terméssel! Elégedj meg te is... és segíts bennünket a nehéz munkában, melyet magunkban sem mi, sem ti, emberek, sikerrel nem végezhettek... Nehéz munka ez. Erõnket, hatalmunkat vesztegetjük benne. Egész lényünkkel át és át kell hatolnunk a holt, merev ércen s keblünkbõl adjuk az éltetõ, feltámasztó fluidumot, mert csak ez hevítheti fel az ércek megzsibbadt erejét. Emellett az asztrálkörök szellemtáborával kell megküzdenünk, kik állati alakokban heves ellentállást fejtenek ki... de azért elébb-utóbb gyõzni fogunk. --De mikor? Ezt mondd meg!--kiáltá indulatosan. --Gyarló, türelmetlen ember! Kérdezd a szelet, mikor áll meg? A folyókat, mikor szüntetik meg folyásukat? Tud erre felelni valaki? Ti már a kezdetnél annyi akadályt gördítettetek elénk, hogy ezúttal csupán a hármas próbát s a változás egyszeri erejét nyeritek meg! --Cynthia, nem értelek! --Majd megértesz, most aludj, José, aludj! Különben nem lesz erõd az újabb próbára! hangzott a lángok közül, és a koronás szalamandra teste összeolvadt az athenora lángjával. --Szegény fiú, egészen ki van merülve és halálsápadt a megfeszített virrasztástól! A tûz pompásan ég, bizonyára csak most nyomta el az álom! Ezek az érzékeny s némileg aggodalmasan hangzó szavak ébresztették fel reggel és alig akarta elhinni, hogy rideg mesterének a szájából hangzanak. Pedig hát ez állt elõtte. --Lásd, lásd! Túlságosan megerõlteted magad! Pihenned is kell, kedveltem! José felugrott és párszor végigsimítá homlokát. --Mester! Szégyenlem gyengeségemet! mormogá mentegetõdzve. --Egy szót se! Nemes buzgólkodásod csak dicséretet érdemel. Meg vagyok gyõzõdve, hogy most elérjük célunkat... Oh, fiam! kiáltá örömtõl ragyogó szemekkel nézegetve a tégelyt, még pár nap s fõnixünk kifeszíti biboros fényû szárnyát. José rázta a fejét. --Nem, mester! Ez egyszer csak a jeleket kapjuk és tán az átváltoztató erõ egyszeri atomusát! felelé határozottan. --Oh, oh! És mibõl gondolod ezt? Feleleted nagyon határozottan hangzik! kérdezte megütközött hangon. --A kezdetnél elmulasztottuk segélyül hívni a szalamandrát és tégelyünkbõl hiányzik az ébresztés vörös boraxa! Bornemissza mosolygott: --A szalamandra csak jelképes kifejezés, mely alatt mestereink a tûz fokozott erejét, hol pedig magát az összetétel anyagát értik, mert az is, miként a tûz, izzik és ég, de nem ég el! Olvasd át jobban Basilius és Olaus Magnus iratait. Josénak úgy tetszett, mintha a szalamandra kacaját hallaná a tûzbõl: --Ne hallgass a mesterre! Csak hadd beszéljen! Õ sohse fogja felfedezni a nagy titkot! --Nem hallott kegyelmed semmit? kérdé izgatottan. --Mit? A tûz dohog az athenorában! felelé ez feltekintve, José pedig elhallgatott. A negyvenegyedik napon kioltották a tüzet és midõn felfeszítették az olvasztóedény fedelét, halk elmosódott dörej hallatszott és egy pillanatra, mintha rózsaszínû villám cikázott volna keresztül, gyönge hajnalpírforma fény villant meg a laboratóriumban. --Gyõztünk! kiáltá Bornemissza, midõn ezeket a tudósok által leírt biztató elõjeleket megpillantotta! Gyõztünk, kedveltem! és Klára a tiéd! kiáltá és megölelte fiatalabb társát. Ez azonban erõszakosan tépte ki magát karja közül és felkiáltott: --Megfogadtuk, hogy nem szólunk róla, míg a siker nem biztos. Siker pedig nincs! A tudós is szörnyen restelte ezt az inkább laikushoz, mint higgadt, komoly búvárhoz illõ elhamarkodott kitörést, kivált midõn látta, hogy a csalhatatlan jelek dacára se ragyog elõ az edénybõl a bíborszínû kõ. Ajkait csaknem véresre harapva, döntötte az edény tartalmát az asztalra. --A jelek dacára, semmi! Olvadt salak, egyéb semmi! mormogá dühösen. --Nem, mester! kiáltá most égõ arccal, lángoló szemekkel José. Nézze meg jobban! A titok ösvényén járunk! Az anyagok keveréke felbonthatlan elemmé változott, rajta van a resurrectió: a feltámadás jele, a fehér hattyú feje, végre pedig az arany égi harmatcseppje! --Mutasd! --Valóban, Paracelsus Basilius sikert jósló jelei! Végre, végre mégis közeledünk!... Mit csináltál te szerencsétlen--riadt rá egyszerre a harag és elszörnyedés hangján, midõn José a megömledt anyagot egy kalapáccsal kettétörte. --Itt ragyog az õsanyag egy atomusa! Az arany lelke! Az ércek nemesítõje! kiáltotta vissza José és a törés helyére mutatott. Valóban, az anyag közepébe rejtve, szabad szemmel alig látható pirosas, kis kristályszilánkocska ragyogott. Bornemissza Lénárd az áhitat és borzadály leírhatatlan tekintetével nézett oda. --Mester, a te kezeid végezzék a próbát! figyelmezteté José, és egy ólomgolyót dobott az olvasztókanálba. Bornemissza reszketõ kézzel hullatá a parányi kristályszilánkot a megolvadt ólom közé. A másik pillanatban már harsány diadalordítás röppent el mindkettõjük ajakáról, mert az ólomgolyó ugyanabban a pillanatban tiszta színarannyá változott. Bornemissza Lénárd a határtalan örömtõl mámorosan járkált fel és alá a setét toronyhelyiségben. Szíve hevesen dobogott. Felment a bibliothecás terembe. A nagy asztal szélén egy levél feküdt. Megismerte Julián páter írását. Becsengette Ivánt. --Hogy jött ide ez a levél? riadt rá komoran. --Egy futár hozta! A futár délután visszajõ... Feltépte a pecsétet és vonásai a levél olvasása alatt elsetétültek. --Igy van ez a világon! A legnagyobb öröm mellé a sors mindig készentartja az ürmöt is! mormogá komoran és lement a toronyba. --Páter Julián megint egy stafétát küldött. Itt van, olvasd. --Nos? Mit szólsz hozzá? kérdezte, midõn José visszaadta a levelet. --Egy alattomos, de nagyeszû embernek a levele, ki szintén mindent kész elkövetni, hogy birtokába jusson a nagy titoknak, felelé közönyösen. --Azt elhiszem! E titokkal a rend hatalmasabb s gazdagabb lenne a föld összes császárainál és királyainál! A világuralmat szerezné meg magának! felelé Bornemissza keserûen. A rend korán felismerte Julián dicsvágyó és cselszövõ tulajdonait és mindent elkövetett, hogy a császár gyóntatóatyául válassza. A tudományszomjas és az alchymia rejtélyeibe merült császárnak, az elsõ látásra, mindjárt annyira megtetszett, hogy attól a naptól fogva páter Juliánus lett legbensõbb bizalmasa és ezáltal a rend hatalma és befolyása is napról-napra növekedett. A hradsini udvarban mindenki csak az õ kedvét kereste, mert páter Julián ért hozzá, mint kell pozicióját megtartani, s hatalmát, befolyását öregbíteni. Csak befolyását és érdemeit növelte azzal is a császár elõtt, midõn engem a hradsini udvarhoz hívott. Õ felségének legbizalmasabb emberei mind jelen voltak, midõn a nephritikus fehérkõbõl elõhívtam a kis magisteriumot, mely a rezet ezüstté változtatja. A nagyteremben ünnepélyes csend uralkodott és maga a császár is visszafojtott lélekzettel figyelt, midõn a lángtengerben úszó, hatalmas márványkandalló elõtt hozzákezdtem a mûveletekhez. Midõn a beledobott rézmonéta izzó vegyülékemben színezüstté változott, maga a császár is a legnagyobb bámulattal és elragadtatással ugrott fel karosszékébõl. Az olasz származású Balbiglió herceg, az alchymia egyik leglelkesebb híve, nagyítóüvegen át megvizsgálva, kinyilatkoztatá, hogy a productum a legtisztább ezüst, mire Rudolf császár a háta mögött álló Scaraglia hercegnõnek ajándékozá, ki egy gyûrüt csináltatott belõle a bámulatos experimentum emlékére. Ettõl kezdve a császár engem is bizalmával és kegyével ajándékozott meg, de akkor meg különös kedveltjévé lettem, midõn az én titkos eljárásom szerint tíz napi izzítással, a Caput corvit létrehoztam. Az udvar alchymistái ezt különösen nagy phenomenonnak deklarálták és az én dicsõségembõl páter Juliánnak is nagy rész jutott, mert õ hozott engem az udvarhoz. És én botor, feltártam elõtte titkaimat, kísérleteimet. Midõn azonban minden tervembe, reményeimbe beavattam, csak azután jutott eszembe, hogy próbára is tegyem hûségét! Levelébõl meggyõzõdtem csalárdságáról! Ez villámcsapás vala rám nézve. Barátságot, szeretetet hazudott és én elhittem neki! Levele fegyver a kezemben! Amint õ engem, én ép úgy el tudom õt és rendjét veszteni vele! Csak egyenesen Mátyás fõhercegnek kell megmutatnom! --De hátha eltagadja? kérdé José élénken. --Ha tagadja, bemutatom a fõhercegnek az egész eljárást, miként nyertem róla hû másolatot lyukacsos, és praeparált papirom, valamint sympathicus tentám segélyével. --Most, hogy tudsz mindent, mit tanácsolsz nekem? José egy ideig gondolkozott. --Irja meg neki mester, hogy most készülõdünk a nagy próbához és invitálja meg mához hatvan napra! Akkorra kezünkben lesz a nagy titok, a nagy hatalom. A vörös kõ egyúttal a bölcsek köve is és titokteljes erejével elárulja az ellenség gondolatait, de egyúttal hatalmat és erõt is ad a gyõzelemre... Sujtsa le kegyelmed, mesterem, a földig! Hányja szemére árulását, ezt mondván neki: >>Ime, a tudomány gyõzött. Kezemben van az Oriens minden kincse, a hatalom és bölcsesség összessége, az alchymia nagy titka, de néked nem lesz részed benne, hûtelen, áruló barát.<< Bornemissza szikrázó szemekkel bólintgatott: --Igen, én is így gondoltam! --Annál inkább, mert õ meg mitse árthat kegyelmednek! Az a bíborpiros kõ talizmán lesz, megvédi minden cseltõl és veszedelemtõl--felelte biztatólag José. Az õsz tudós soká, különös tekintettel nézett fiatalabb társára: --Te tehát egészen biztosnak hiszed ezúttal a sikert? Felelj igaz lelkiisméreted szerint! --Egészen! Életemet merem rátenni! viszonzá José. --Oh, fiam, egyedül benned szeretem a világot. Te kibékítesz az emberekkel és szép jövõt igérsz nékem, a kedvét vesztett aggnak! Bennem kihalt, de bennetek feltámad az a boldogság, mit én oly korán elvesztettem! mondá ellágyulva. José érezte is ezt, de nem tudott mit felelni rá, mert szívét egyszerre valami fagyos, aggodalmas elõérzet szorította össze, midõn a boldog jövõre gondolt. A NAGY PRÓBA A legnagyobb körültekintéssel fogtak a nagy próba elõkészületeihez. Az athenorát megnagyobbították, terjedelmesebb és tûzállóbb olvasztó-tégelyeket szereztek be az elébbieknél, szóval minden munkát maguk végeztek. José eközben a szalamandra szavaira gondolva, a tûzhelyen táplált tüzet átrakta az athenorába. Ez még a múlt izzítás tüzébõl maradt. --Mit csinálsz? Még nem állítottuk be a tégelyt! csudálkozott Bornemissza. --A madár is melegített fészekbe rakja tojását! válaszolá és beleilleszté a nagy tégelyt is. --Lehet benne valami! Ártani meg nem árt! A megnagyobbított athenora erre hatalmas dohogással kezdé ontani a szikraesõt és egész lángtengerrel ölelte körül az edényt. Erre Bornemissza megint elõvette a titokteljes aranyszelencét, melyben az átváltozás titkos összetételû vegyülékét õrizte. Ebben a pillanatban José újra kacagni hallotta a lángok között a szalamandrát. --José, vigyázz! A kezdet adja a tûznek kiválasztó erejét, az anyagnak a lelket. Társad olvasta, de nem érti a tudósok iratait! Azt képzeli, negyvenegy napra van szüksége, hogy a bíbor fõnix kifeszíthesse szárnyait! Õ csak a holt szavakat olvasta, mert a betük megkötötték elméjét! Nem is sejti, hogy e szavakban a kabbalisztikus szám rejtélynyitó kulcsa van elrejtve. A mellette levõ kör a földet jelenti, a számok pedig a négy évszakot, azaz azt az idõt, amely a kõ múlhatlan megérleléséhez szükséges. --Mi fölött töprenkedel? kérdezte már másodszor is a mester. --Nem hallott kegyelmed semmit? kérdé remegve. --Mit hallanék! A tûz bömböl az athenorában!--felelé kedvetlenül. José hallgatott, de keze remegett, míg a fedelet lezáró agyagot gyúrta. --Min tünõdöl? Ki vele! Mi az? --No, hát megmondom! Egyszerre, mintha bensõ sugallat ihletne, jutott eszembe, hogy eme kör a földet, a négy tizes szám pedig az évszakokat jelenti! Mi nagyon is korán vettük le az olvasztó-edény födelét. Bornemissza szemei a kézirat jelzett helyére tapadtak. --Mondasz valamit. A négy évszak, a négy tizes! Különös, hogy nekem nem jutott eszembe! De hát mit jelent akkor az egyes? --A négy évszak összességét, az egészet. Az aranyszelence bágyadtan ragyogott a tûz és a gyertyák fényében és midõn a tégelybe akarták a vegyüléket szórni, a szalamandra megint kacagott. --A mester sokat tud--de nem tud mindent! Pedig ez a könyvekben is benne van. A tudósok vörös felhõ alakjában rajzolják!... Hiába fáradtok, ha a robbanó naphtát meg nem szerzitek--hallotta José a lángok közül. --A durranó olaj ez? akarta kérdezni, de a szalamandra, mintha e gondolatát elõre kitalálta volna, megelõzte. --A gránit a föld õskérge. E kõ született legelõször meg a világegyetem tüzében... Tudod, hogy a gránit belsejében hatalmas, rejtélyes erejû folyadék van? José már olvasott e rettenetes folyadékról a régi alchymista mesterek könyveiben. --Hogyan szerezhetném meg? akarta mondani. --José! José! Te életet ölsz, halált osztasz! hallotta a szalamandra hangját, az athenora pedig, mintha egy hatalmas áramlat szítaná, bõgni kezdett. --Oh, oh, mi leli athenoránkat? kérdé tünõdéseibõl felriadva a tudós... De mi lelt téged? Arcod halvány és dúlt? folytatá tanítványára pillantva. --Mester! Az a vörös felhõforma ábra a robbanó naphtát jelenti! Enélkül nem érünk célt! kiáltott fel tompán. --Gondolod? kérdé összerezzenve! Olvastam e szörnyû elemrõl, melynek ereje minden földi anyagot megemészt s nincs tégely, mely iszonyú feszítõ erejét kiállná! De megvallom, csupán az alchymisták ámító találmányának hittem, hogy a laikusokat elrettentsék attól, hogy tisztátlan vágyakkal fogjanak e szent mûvelethez. Felállt és a boltozatos terem végén lévõ falbarótt fülkének az ajtaját kinyitva, egy erõs pántokkal lezárt vasszekrénykével tért vissza. --Dacára, hogy mesének tartottam e rémerejû elementumot, mindig a kellõ vigyázattal bántam vele. E szekrénykében két phiola van, három és hét csepp robbanó naphtát tartalmaz. Ha akarod, a három cseppet az olvasztó-tégelybe zárjuk. --De a rettenetes feszítõerõ! --Ne félj tõle! Üvegestõl helyezzük bele! Levegõ nélkül nem robban. Hogy pedig tégelyünket szét ne rombolja, pár szemer caput mortuummal kell lekötnünk! E lekötõ szert rajtam kívül csupán még a borússiai Adalbertus Simiger ismeri! Pont éjfélkor aztán lezárták az olvasztóedény födelét és Bornemissza kimerülve nyugalomra tért, José ellenben kezébe hajtva sápadt homlokát, fáradtan bámult a lángokra. Kietlen, szorongó érzés bántotta, majd hõ, majd borzongás szaladozott rajta végig... Az éj visszhangos csendje rejtélyes zsongással zsibongott füleiben. Olvasni kezdett, de nem tudott; felkelt tehát és amennyi csak belefért, úgy teletömte szénnel az athenora öblét, hogy pár órát aludhassék. De bármilyen fáradt volt is, minden reccsenésre, minden pattanásra felriadt. Ha lehunyta szemét, hideg szellõ simította arcát végig, mintha ellebbent volna elõtte valami és jajgatást hallott. Ha felnyitotta, csak a tûz sírt és sistergett és a gyertyák lángjai lobogtak, fantasztikus árnyakat rajzolva a komor falakra. Az athenora belseje izzó tûztengerré változott és a lángok fehéren izzó méhében elõször csak határozatlan körvonalakban, azután egészen kibontakozva, megjelent a koronás szalamandra, Cynthia arcával, és kedvtelve úszkált, lebegett a lángok tengerében... --Cynthia! Cynthia! Sikerül-e most munkánk? susogá halkan, mintha saját hangjától is félne. --Aludj, José! Aludj! A négy évszak hosszú! Nem leend elég erõd! Majd én õrködöm... helyetted! és körül-körül kerengve, átölelte az olvasztó-edényt és aranyesõt hullatott reá. --Nem akarok aludni! Ha belehalok is, látnom kell a kiválás rejtélyét... lihegé lázasan. --Aludj, José, aludj! Különben nem kímélhetlek! Ekkor a szalamandra egészen az athenora nyílásáig lebegve, kitárta karjait. Szemeibõl tüzes szikrák pattogtak, keblébõl lángnyelvek lövelltek elõ, karjaiból pedig zsarátnok zuhatag omlott mindenfelé, mintha lángba akarná borítani az egész világot. A toronyszoba is egészen elváltozott. A levegõben tûznyelvek szállongtak, a falakról vérpiros tûzpatakok kígyóztak alá, az athenora pedig végtelen nagynak látszott. José úgy érezte, mintha õt is fel-alá rengetnék a tûzhullámok, oroszlánok, sárkányok, koronás kígyók, tûztornyok, csontvázak és tûzmadarak rajzottak körül, a végtelenségben pedig tûzfelhõk villámlottak, melyek mennydörgõ ropogással ütköztek össze. José elájult. Csak arra a rettentõ csattanásra ébredt fel, mely alapjáig megrázta a tornyot, hogy ablakjai recsegtek. Zavart kiáltással ugrott fel, a csattanást is álma folytatásának vélve, pedig hát künn erõs zivatar dühöngött és zápor zuhogott alá a fellegekbõl. Az órára nézett. Reggeli öt óra volt. Bágyadtan, mintha tagjai ólomból lennének, emelte fel a széntartót és tele zúdította az athenorát... azután megint fáradtan ledõlt a kerevetre. --Mi hát az álom, mi hát a valóság? Vagy pedig én vagyok annyira megzavarodva, hogy nem tudok különbséget tenni a kettõ között? mormogá gépiesen, de annyira bágyadt volt, hogy még gondolkodni se igen tudott. Láz borzongatta. A szokott idõben lejött a tudós. --Mi bajod? Szemeid alatt setét karikák, és sápadt vagy, mintha koporsóból keltél volna ki? --Rosszat álmodtam! --Nem álmodtál, hanem beteg vagy! kiáltá aggályosan a tudós és ha karjaival fel nem fogja, hát estében fejét zúzta volna be a kiálló oszloptalapzaton. Midõn magához tért, karja be volt kötve és a könyvtárterembe vetett ágyon feküdt. --Mi történt velem? kérdé a mellette ülõ tudóstól. --Beteg voltál fiam! Erõs lázban feküdtél! felelte ez gyengéden... --Mit, hát olyan gyenge vagyok én, hogy egy kis láz is lever lábamról? Mióta fekszem itt? kérdé felpattanva. --Két hete, kedveltem! Eret is kellett vágni karodon, mint a kötés mutatja. --És az izzítás? --Rendben van minden! --Kegyelmed hamar visszafizette az én csekély szolgálatomat! szólott José és alig várta, hogy bekövetkezzék az éjtszaka ... és mint sejtette, ma is megjelent Cynthia a koronás szalamandra alakjában és körülkeringve az edényt, aranyesõt hullatott reá. --Mondtam úgy-e, hogy nem kímélhetlek! Aludj, José, aludj, ne kockáztasd a sikert. E fenyegetéstõl jobban megijedt, mint akárminõ idegrázó jelenéstõl és álomra hunyta szemeit. --A siker! A siker! mormogá. Ezért, ha kell, álomban élek akár a négy évszakon keresztül... és aludt, míg csak a hajnalpír rózsaszínû fénye keresztül nem szürõdött a vastag üvegkarikákon. A VÉGNEK VÉGE... Bornemissza Lénárd éppen kertjébe akart indulni, hogy megnézze, vajjon különös gonddal tenyésztett Borametzfa palántái nem szenvedtek-e a hirtelen jött jégesõtõl, midõn csatlós kocogott be udvarába. --Ki vagy? Honnan jöttél? --Pethõné nagyasszonyom sellõvári udvarából jöttem! felelte a jövevény. --Úgy? Nincs baja leányomnak? Hoztál valamit? Ide vele, parancsolá kurtán. A csatlós nyergérõl egy széles, de lapos iszákot oldozott le és a levéllel együtt átadta Ivánnak. --Kegyelmed az öreg Iván, a kulcsár? Akkor kegyelmed számára is lenne ám valami átadni valóm a vendég leányasszonyka részérõl, suttogá, tarsolyforma tarisznyáját oldozgatva. --Fogd be a szádat, bolond! Majd, ha lejövök! Az öreg megvárta, míg gazdája a levéllel szobájába tér vissza, akkor fordult a csatlóshoz: --Nem megmondta a kisasszony, hogy csak akkor beszélj, ha senki se látja? No hát mit hoztál? A csatlós elõvakarászta tarsolya fenekérõl a kis vászonzacskóba varrt levélkét. --Küldje el kegyelmed annak, akinek szól! Igy parancsolta a lányasszonyka! suttogá a legény titkos szemhunyorintással... --Jól van! Még ma útnak indul vele István úrfi lovásza a táborba. Ezt mondd, ha hazaérsz! --Értem! Iván megmutatta a csatlósnak a konyhát, õ maga a pincekulcsot akarta elhozni, de alig ért a folyosóra, midõn a fordulónál José toppant eléje. --Öreg, mit küldött kisasszonyod attól az embertõl? kérdezte szúró pillantással. --Levelet és egy csomagot. Fenn vannak már a nagyúrnál! felelte. --De neked mit adtak át? Vén róka, ne hazudj, ne tagadd, láttam mindent! Ide azzal a levéllel! Nyomában vagyok a praktikádnak, vén képmutató! és úgy nézett rá, hogy az öreg minden ízében remegni kezdett, de azért tovább is konokul tagadott mindent. José alig bírta tartóztatni magát, hogy rá ne rohanjon. --Nincs nálad semmi? Hát ez a levél itt mi? sziszegé lángoló pillantással és sovány ujjával mellbebökte az öreget, éppen ott, hol a levél volt. E pillanatban a tudós lépett ki a szobából, az öreg Iván pedig elsietett onnan. --Jó, hogy itt vagy, éppen érted akartam küldeni, kedveltem! Jer csak be hozzám! A te számodra van itt valami. José fogcsikorgatva követte. Amint a szobába lépett, mérgét, boszuját, mindent feledve, legyökeredzve állott meg. A falról Klára élethíven talált arcképe nézett le rá, méla mosolygással. --Úgy-e, a megszólalásig híven van találva? Él, beszél és mosolyog! kiáltá Bornemissza, José zavarában gyönyörködve. --Valóban! csak ennyit tudott hebegni. --Klára leányom azt írja, hogy egy vándorló olasz mûvész vetõdött a sellõvári kastélyba és addig kérte, könyörgött neki, hogy engedje magát lefestetni, míg Pethõné rokonunk unszolására, végre beleegyezett és nekem kedveskedik véle... Levelében rólad is megemlékszik, kedveltem. Kér, hogy néked is megmutassam, hogy jól van-e találva! És én nemcsak megmutatom, hanem néked is ajándékozom mindaddig, míg tiéd nem lesz maga az eredeti. José halvány, lesoványodott arca kigyúlt az örömtõl. --Lásd, kedveltem, így van az! folytatá, elkomolyodva... Klára engedelmes lány! Tudtam én azt, hogy kiverjük a fejébõl azt a haszontalan fickót, mihelyt elválasztjuk õket egymástól. Szokás, nem egyéb, mint szokás. Látod, már nem is kívánkozik haza!... Oh, Klára az én vérem, az én leányom! Lásd, már rád is gondol! Nekem meg arcképét küldte. Ez utóbbi szavak megint mérget öntöttek a José szívébe: --Az ám, de miért? Hogy elküldhesse azt a levelet, ami annál a vén képmutatónál van; gondolá keserû mosolygással és magában rögtön hozzátette: De meg kell kapnom, meg kell szereznem azt a levelet minden áron! és kisietett a szobából. Tûvé tette az egész házat, de az öreget sehol sem találta. Végre a konyhában megtudta, hogy kevéssel ezelõtt eltávozott hazulról. Azt mondotta, hogy urának a talárját viszi a szabóhoz. --A talár csak ürügy, most már nem kapom meg többé! gondola a spanyol és lement a toronyba. Oly hévvel fogott a tüzeléshez, hogy az athenora öble valóságos tûzhányó kráterként búgott, a szomszédok pedig éjjelenként félelmes borzongással néztek a kéményre, mely szünet nélkül okádta a fekete füstöt. A napok, hetek így mentek, rohantak egymásután... A kabbalisztikus négy számnak fele már lejárt és a koronás szalamandra, mint rendesen, minden éjjel megjelent Cynthia alakjában a lángtengerben és körülkeringve a titokteljes edényt, aranyesõt hullatott. --Aludj, José! Aludj! És José aludt, aludt, csakhogy úgy érezte, mintha minden nappal valami fokozódó, bensõ tûz forralná az õ vérét is... és mintha vér helyett az athenora lángja, tüze csergedeznék ereiben. Egyik éjjel síráshoz hasonló sziszegés hallatszott az edény mélyébõl és midõn a lángok között megjelent a koronás szalamandra, három dörrenés rengeté meg a torony falait. --A három csepp robbanó naphta!... Sárkányunk legyõzte az oroszlánt. Örülj, José, örülj! A gyümölcs érik, munkánk vége felé közeledik... --Már?! --A naphta nélkül ki kellett volna várnotok a négy kabbalisztikus számot és az egy oszthatatlant. így azonban sokkal elébb megkapjátok az egészség, hosszú élet és a mérhetetlen gazdagság talizmánját! José szíve szilajan vert örömében... --Cynthia! mondd meg nekem, mi emészt engemet? Majd elégek! Vér helyett tûz nyargal ereimben? Felelj! A tûz-sírás közül a szalamandra kacaja hallatszott: --A tûz teszi azt, José, a tûz! Ez az õselem! Ebbõl született a többi három: a lég, a víz, a föld! Ebbõl születtetek ti is halandó emberek!... Aludj! José! aludj! Én majd õrködöm! és a szalamandra felemelt karjaiból aranyesõ omlott az edényre oly vakítón, oly káprázatos ragyogással, hogy Josénak le kellett hunyni szemeit és kábultan hanyatlott vissza fekhelyére. Másnap reggel a tudós, a régi jó idõkbõl maradt ezüst-tányérkán néhány szõlõfürtöt hozott kedveltjének. José egyik szem szõlõn néhány parányi aranyszemecskét fedezett fel. --Ecce! Az aranyat termõ szõlõ, amelyet Becharus Metallurgiájában leír! kiáltá ámulatteljes csudálkozással... --Valóban az! Jó alkalom e sokat emlegetett phenomenon megvizsgálására; felelte rá társa. --Várj! Várj! Ahol ez az egy volt, kell lenni többnek is! Végigböngészem az egész lugast. E növényi aranyat meg fogjuk chemice vizsgálni mercuriummal és ércvizekkel! Kiállja-e a próbát?... Te készíts elõ mindent, a próba-követ és a lapis lydiust! kiáltá lelkendezve és a kertbe rohant. Délben azonban nagyon kedvetlenül ült az ebédhez, derekát fájlalta a sok hajladozástól és még se talált egy szemet se többet. --Délután folytatom! mormogá csökönyösen és már javában kereste, midõn az öreg Iván halálsápadtan rohant a kertbe. Könnyei omlottak és némán mutogatott az utána jövõ tábori hírnökre, ki egy nagy pecsétes levelet adott át neki. --Mi lelt? Mi történt? Beszélj hát! riadt rá, de alig hogy beletekintett a felszakított levélbe, õ is elhalványult és büszke fejét megindulva csüggeszté mellére, aztán kemény léptekkel hagyá el a kertet. Az öreg Iván pedig õsz fejét egy hársfa derekára hajtva sírt keservesen. José a mester sietõsen döngõ lépteibõl azt hitte, legalább is egy kosárra való aranyhéjú szõlõt talált, de mennyire meg volt lepetve, midõn halavány, megilletõdött arccal látta belépni. --Mi történt? kérdezte. --Szörnyû hír! Az a szerencsétlen fiú, unokaöcsém, Véglyessy István elesett a harcmezõn! José szíve nagyot dobbant. --Ki hozta a hírt? --Olvasd! Jó barátom, a fõvezér küldte egy futárral. Ott fenn van törött kardja, széthasgatott, véres mentéje és forgós kalpagja. --Kedveltem, mondta neki másnap komolyan, jól megfontolva a dolgot, elhatároztam, hogy magam viszem meg e szomorú hírt leányomnak. Most már nincs okunk távoltartani, sõt szüksége vagyon a szeretetteljes gondozásra és vígasztalásra. Azért haza fogom hozni. Egy hétnél tovább húzódott, halasztódott a dolog, míg Bornemissza Lénárd végre rászánta magát az indulásra. A hosszú út unalmait elûzendõ, annyira telerakatta az ócska hintó belsejét mindenféle kutyabõrös foliánsokkal, hogy magának alig jutott hely benne. Igy felkészülve, Joséhoz ment búcsúzni: --Indulok, kedveltem! De még egyet mondok. Én Klárát elõkészítem mindenre... Bízd egészen rám a dolgot. Igérem, hogy megérkezésünkkor Klárát menyasszonyodként üdvözölheted! --Bízvást teheti kegyelmed, mert, ha sejtelmeim nem csalnak, e drága igéretnek akkorra megszületik a díja is!... --Ily hamar? Nem tévedsz? Nem csalatkozol? Egyebet nem tudott szólni nagy felindulásában. A különben is csendes ház a gazda távoztával egészen kihaltnak látszott, úgy, hogy még a rideg természetû Josét is kellemetlen, idegenkedõ érzés fogta el arra a tudatra, hogy most egyedül van és õ a gazda e nagy, roskatag épületben. --Mindez nemsokára máskép lesz! gondolá... A gazdagság, az arany hatalmával, olasz kõfaragó-mesterek, velencei kárpitosok és díszítõk tündérlakká fogják varázsolni az üres termeket. Tarka vendég-sereg, sürgõ-forgó szolgaszemélyzet, életet és vidámságot teremt e rideg, templomi csendû falak közé. --Oh, Klára, Klára, a kerek világ minden kincsét és drágaságát lábaid elé rakom, sóhajtotta egész hangosan, de riadtan fordult hátra, mert ugyanekkor tompa, gúnyos kacaj hallatszott mögötte... Végig járta az egész folyosót, kihajolt a könyöklõrõl, de se itt, se az udvaron nem volt senki. --Pedig nem csalódtam... tünõdött, akaratlanul is folyvást mindenfelé kémlelõdve... Eh, bizonyosan az utcán vagy a szomszédban kacagott valaki! Visszasietett a forró, fülledt levegõjû toronyszobába. A szalamandra azzal biztatta, hogy a gyümölcs érik és nem kell bevárniok a négy évszak leforgását!... Mirõl tudja meg hát, hogy a gyümölcs megérett?... Mikor? Erre, anélkül, hogy kérdezte volna, megfelelt a lángok közt megjelenõ szalamandra: --Nekünk az idõ idõbõl áll! Nem órák, nem napok, hanem az eredmény után mérjük. A gyümölcs érik, az erõ gyarapszik! Mindennap várhatod a bûvös virág kinyíltát! Aludj, José, aludj! Ez után a kijelentés után még türelmetlenebbül várta a napok múlását és az éjtszaka hangverõ csendjében, minden perc-kettyenést, minden óraütést szívének heves dobogása kísért. Igy múlt el két hét. Most már mindennap várhatta, hogy az utazó hintó egyszerre csak begördül az udvarra: Klára megérkezik! Türelmetlenségében a falon függõ csizióban kezdett levelezni, melyet tudós házigazdája a hét égi planétának aspectusai nyomán szerkesztett a hét valamennyi napjára. Amit ez mond, annak tehát igaznak kell lenni, mert a könyv elsõ pergament-lapjára maga a tudós írta rá e megjegyzést: >>Nem babona, nem balhit, hanem az égi aspectusok csalhatatlan ereje a fundamentumuk.<< Egyszerre csak lassú, alázatos köszöntés riasztotta föl álmodozásaiból és anélkül, hogy az idegen belépését észrevette volna, ez már közvetlen elõtte hajlongott. --Leonhardus barátomat keresem! monda mély bókolással. José megrezzenésében szótlanul bámult az ijesztõ soványságú alakra. Páter Julián állott elõtte. --A mester nincs honn, elutazott! felelé, õ is meghajtva magát, de rideg, elutasító hangon. --Elutazott? Hová? ha szabad kérdeznem. Mindenekelõtt azonban szabad tudnom, kihez van szerencsém? Én páter Julián, felséges császári urunk gyóntatója vagyok! --Tudom! Én pedig a mester adeptusa! volt rá a válasz. A jezsuita éles, kémlelõ tekintetet lövellt rá félig leeresztett kékes szemhéjai alól, azután pedig körülnézett a toronyszobában. --Eszerint nem szállhatok meg e házban? kérdé késlekedve. --Sajnálom! Erre nem vagyok fölhatalmazva! felelé visszautasítólag. --Fiatal ember! Én Leonhardusnak ifjúkorbéli bizalmas barátja vagyok! --Tudom! A mester nem titkolá ezt elõttem! --Tehát várt engemet az én kedves Leonhardus barátom? --Sejtette e látogatást. --És még sem rendelkezett semmiképen elfogadásomról? kérdé és szeme kémlõ pillantással tapadt a beszélõre... --Semmiképen se! --Hol van Iván, a kulcsár? --A jószágon. Ügyel az aratásra és betakarításra... Atyaságod beláthatja, hogy én mint vendég, vendéget nem invitálhatok! --Mit jelentsenek e szavak, fiatal ember? kérdé a páter édeskésen. --Tessék máshol éjjeli szállást keresni, viszonzá érdesen José. Kíván még fõtisztelendõ atyaságod valamit? Idõm ki van mérve. Páter Julián megtartotta alázatos állását, de beesett szemei a harag és fenyegetés szikráit lövelltek. --Eszerint kegyelmed elkerget? kérdé élesen. --Ne méltóztassék félreérteni! Nem vagyok fölhatalmazva a vendéglátásra... felelé José. --Leonhardus barátunk nagyon sajnálni fogja a történteket... mondá figyelmeztetõ hangon. --Nem hiszem... felelé José fagyosan. --Úgy hát Isten oltalmába ajánlom e házat! Ha Leonhardus megérkezik, mondja meg neki kegyelmed, hogy Keresztúri Gedeon úri házához szálltam... monda kenetteljes lemondással, de midõn a küszöbrõl visszatekintett, szemeik két villogó kardként keresztezték egymást. Josénak csak késõ délután jutott eszébe, hogy meg kellene kérdeztetni, csakugyan oda szállott-e? Kiment és elõkiáltva a kertészt, a Keresztúri-házhoz küldte, de ez csakhamar azzal a hírrel jött vissza, hogy páter Julián, meg se pihenve, újra kocsiba ült, de azt igérte, hogy egy-két nap múlva visszatér. A harmadik napon utána tudakozódtatott és embere azzal a hírrel jött vissza, hogy páter Julián az éjtszaka csakugyan visszaérkezett. --Bárcsak már a mester is itthon lenne! De hát hol is marad? Valaminek történnie kellett, különben már visszaûzte volna a vágy és türelmetlenség... gondola lehangoltan; azután kis idõ múlva fölállt, bezárta fenn és lenn az ajtókat, mert a mindinkább erõsbödõ szél fütyülve zúgott, sivított végig az egymást keresztezõ folyosókon. --Zivatart kapunk! gondola, a távoli tompa dörgésre figyelve. Csakugyan, éjtszakára orkánszerû vihar tört ki és rettentõ villámlással és mennydörgéssel söpört végig a város fölött. A földrázó csattanásokra figyelve, alig vette, észre az idõ múlását. Az éj középórái elmúltak, de a szalamandra koronás alakja ma nem úszkált, nem jelent meg a zsarátnokká izzúlt lángtengerben. Hallgatódzott, nem-e hallja a tûzsírás-forma kacajt? De csak az orkán vad bõgését hallotta. Éjfélkor azonban, mintha szárnyát szegték volna, egyszerre elhallgatott. E rejtelmes csendességben az athenora falai és a titkok titkát rejtõ edény egyszerre olvadt üvegként átlátszóvá változtak és a végtelenségig kiterjeszkedtek. Bíborszínû ködben, csodálatosan villódzó bíborvörös párában úszott minden, a középen pedig szivárványszínû lángfelhõ lebegett, melynek méhébõl csillagként szikrázó, gyönyörû virág nõtt ki, melyet tömérdek alak vett körül idegenszerû fejedelmi öltözetekben, csillogó koronákkal, és térdet hajtva, ünnepélyes, mély áhítattal várták, míg a csodálatos virág koronaalakú kelyhe kitárul. A virág kelyhe lassú fesléssel fölpattant, mire villámszerûen tûnt el az egész látomány és ugyanebben a pillanatban mély, földalatti dörgéssel az olvasztótégely födele lerepült az athenoráról és lágy, aëolhárfaszerû zengés közt az egész toronyszoba a hajnalpír rózsaszínû tündérvilágában úszott. E bûbájos rózsaszínû sugárzást az edény fenekén csillogó bíborpiros kõ lövellte. José kimondhatatlan gyönyörrel borult térdre és csak azt látta még, hogy a csodahatalmú kõ erejétõl az egész olvasztó-tégely tiszta színarannyá változik, azután eszméletlenül esett le a földre. Csak a torony rovátkái között tanyázó csókák hajnali károgása térítette magához. Künn komor, szürke köd borult mindenre, a toronyszoba mégis a hajnalmosolygás bûbájos pírjában derengett. Remegve tápászkodott fel és szilaj, tétova pillantással nézett szét... a másik pillanatban azonban, mint a prédájára csapó saskeselyû visítása, olyan kiáltással rohant az athenora felé. --A nagy titok föl van fedezve! Térdre akart borulni, de mérhetetlen elragadtatásában csak mozdulatlanul bámulta a színarannyá vált olvasztóedényt és a fenekén ragyogó, csodálatos sugárzású bíborvörös követ. --Enyém hát, enyém, a világ és mindenség leghatalmasabb talizmánja, mely egészséget, hosszú életet és mérhetetlen gazdagságot ád s a föld leghatalmasabb emberévé tesz engem! kiáltá mámorosan. Midõn nyugodtabbnak érzé magát, fölolvasztotta a legnagyobb ólomdarabot s beledobva a vörös kõnek egy szilánkocskáját, az ólom színarannyá változott. --Az utolsó kételytõl is megszabadultam! Ez maga az igazi nagy élet-elixirium, Basilius, Albertus Magnus vörös oroszlánja és Hermes Trismegistosnak vörös sárkánya! És alig hogy e szavakat kimondta, begördülõ nehéz útihintó dübörgése reszkettette meg a torony ablakait. Arcára egykedvû nyugalmat erõltetve, de szilajon dobogó szívvel sietett az érkezõk elé. Bornemissza szolgájára támaszkodva szállt ki a vén bárkából és erõsen sántított, de José szemei csak Klárát keresték, ki észre sem véve feléje nyújtott kezét, az õ segélye nélkül szállott ki a kocsiból. --Mi újság? Mi történt? szólott érdes, szaggatott hangon. --Kellemes és kellemetlen! felelte és Klárára nézett. --Klára lányom! Nyújtsd kezedet és üdvözöld néhány szíves szóval jövendõbeli élettársadat. --Atyám parancsa elõtt meghajlok, Venegas úr! De csak az alatt a föltétel alatt, ha István halála valónak bizonyul. Bornemissza pedig ezalatt izgatott várakozással nézett kegyeltje arcára. Mély emberismerete valami rendkívülit sejtett ennek erõszakolt egykedvûsége mögött. --Ne tétovázz! nógatá türelmetlenül. --Páter Julián itt van... válaszolá halkan --Itt, nálam!? --Nem itt. Nem nálunk... Én nem fogadhatám be vendégül. Emiatt, azt hiszem, ellenségünkké lett... De nem nagyon félhetünk a haragjától. --No, no! Te nem tudod, mekkora hatalom van kezei között... felelte kedvetlenül. José szemei égtek és egy fejjel magasabbra látszott nõni, midõn büszkén és diadalmasan végre kimondhatá: --A mi kezeinkben nagyobb hatalom van. Mester, a nagy titkot megtaláltam. Bornemissza Lénárd válaszul csak egy elfojtott kiáltást hallatott, azután szélvészként rohant le a toronyszobába. José szintén utána sietett s így egyikük se vette észre, hogy ugyane pillanatban páter Julián lépett az udvarra és tétova nélkül utánuk indult. Midõn José kinyitotta a nagy szekrényt és a bíborvörös kõ hajnalpiros sugárzással ragyogta be a komor helyiséget, az agg tudós annyira meg volt indulva, hogy imádatos tisztelettel térdre borult a csodálatos erejû talizmán elõtt. --Végre! Végre!... csak ennyit bírt mondani, azután viharosan José nyakába borult. --Üdv neked, Leonhardus! Jövendölésem tehát mégis beteljesedett. Te megtaláltad a nagy titok kulcsát!... szólalt meg egyszerre valaki kenetteljes hanghordozással mögöttük. Bornemissza, mintha kígyóra lépett volna, riadt vissza. --Gratulálok! Leonhardus, gratulálok! Tudományod a föld leghatalmasabb emberévé avatott. Üdv neked, drága barátom! Üdv!... folytatá leghizelgõbb hangján, kezét dörzsölve. Amilyen mámoros örömben és elragadtatásban úszott az imént egész valója, épp akkora düh fogta el most Bornemisszát. Egy lépéssel a másik szekrény elõtt teremve, fölszakította annak ajtaját. --Még ezután is mersz a szemem közé nézni, képmutató, nyomorult! kiáltá dörgõ hangon és elébe tartotta azt a kémiai módon lemásolt levelet. Páter Julián e váratlan fordulatra annyira elvesztette a lélekjelenlétét, hogy ijedtében felhördült és fakóvá vált arccal kapott a papir után: --Hol szerezted? Bornemissza lesujtó megvetéssel nézett rajta végig: --Úgy ám, hol? viszonzá maró gúnnyal. Ott, ahol igaz barátságot színlelve, írtad... Tõled annyira magasztalt tudományom segítségével. Menj, utállak! Nem ismerjük többé egymást. --Leonhardus, te elhiszed? kiáltá és kezdé magát mosni, mentegetni. Esküdözött, hogy szemfényvesztés az egész, a sátán gonosz varázslata, apokrif, misztifikáció,--de a ház ura csak megvetõleg kacagott: --Természetesen, az árulás és hazugság édes testvérek. Hanem Julián atya kívül-belül kaucsukból volt gyúrva. Akárhogy leverték, földhöz ütötték, megint talpra állott és fölül igyekezett kerülni. --Leonhardus, felejtsük az egészet! Mirevaló ez az ellenségeskedés? Bornemissza indulatosan eléje dobbant. --Nem félek tõletek!... E levelet pedig magam fogom fenséges urunknak, Mátyás fõhercegnek bemutatni. --Azt nem fogod tenni, Leonhardus! --De igenis megteszem! Nem félek tõletek! Kezemben a gyõzelem és hatalom! dörögte szilaj lábdobbanással, a bíborvörös kõre és az arany edényre mutatva. A két volt jóbarát pár pillanatig kihívó tekintettel méregette egymást. --Mit kívánsz cserébe e levélért? kérdé bensõ izgalomtól vibráló hangon. --Semmit! Menj és többé ne kerülj szemeim elé! Nem ismerjük egymást!... volt rá a hideg, engesztelhetetlen válasz. --Utolsó szavad ez? Bornemissza felelet helyett néma megvetéssel fordult el tõle. --Jer, kedveltem! E mérhetetlen kincset biztos helyre kell szállítanunk és õriznünk kell. Eget, földet mozgásba fognak hozni, hogy megkerítsék, de ott leszünk, õrködünk, szakadatlanul... monda Josénak. Páter Julián lesütött fejjel eltávozott. * * * --Egy órát, egyetlen percet sem adok többet, Klára! Négy hete múlt, hogy megfoghatatlan oktalansággal húzod, halasztod az egybekelés idejét. Kedden este esküsztök! monda a tudós olyan indulatos, parancsoló hangon, hogy lánya megfélemlítve elhallgatott. Bornemissza azonban tovább is ingerülten járt föl s alá a drága szõnyegekkel és pompás mobiliákkal egészen újonnan bútorozott szobában, melynek nyitott ajtói még egész sereg egymásba nyíló, fényesebbnél fényesebb termet mutattak. --Micsoda dolog az, hegy a leány nem hajol meg készséggel az apa akarata elõtt! folytatá könyörtelenül. --Atyám! esdeklett remegõ hangon Klára. --Csend! Angyalszelíd, engedelmes természetû édesanyád kétségbeesett volna önfejûséged és vonakodásod láttára. Ha nem látlak derült, engedelmes lánynak, akkor szeretõ atyád helyett fenyítõ uradat és mesteredet tanulod megismerni bennem. --Óh, édesatyám, mily kegyetlen szavak ezek! Atyja eltaszította magától. --Amilyeneket érdemelsz! --Kedden este örök frigyre léptek és engedelmesnek, szelídnek, odaadónak akarlak látni! Az leszel-e? rivallta haraggal. --Az leszek, atyám!... rebegte ekkor Klára megtört hangon és szobájába távozott. --Tehát kedden este! Hat órára készen légy! Már mindent elintéztem. A lelkész és a tanuk a kis kápolnában várnak reátok! kiáltotta utána. És ez a keddi nap Klára buzgó fohászai és könyörgései dacára is elérkezett. --Oh, Istenem!--rebegé hangtalanul--mért nem tudtam én is meghalni! Mindjárt hat óra és mindennek vége! Oh, István! István! Egyszerre azonban az a kétségbeesett mentõ gondolat jutott eszébe, hátha megvallaná Josénak, hogy nem szereti, nem akar nejévé lenni semmi áron. Amilyen büszkének és jónak látszik, tán ha ezt megvallja neki, lemond kezérõl. E mentõ gondolathoz a vízbefúlók görcsös erejével ragaszkodott. De hogy menjen oda? Egyedül nem mehet a toronyszobába, mely José lakása vala. Atyját fogja valami ürügy alatt magával hívni és Josét félreintve, elmondja neki. Úgy is tett. Atyja ugyan furcsának találta, hogy a toronyszobából induljanak az esküvõre, de még se akarta kedvét szegni. José éppen barettája után nyúlt, midõn beléptek. --Maradj! Klára akarta, hogy innen induljatok! szólott magyarázólag a tudós. Nos, lányom, hát mit akartál mondani? fordult aztán kérdõleg leányához. Klára még halványabb lett. Most már visszaijedt a próbától. Kétségbeesetten gyürögette a kezében tartott csipkekendõcskét, José pedig udvarias meghajlással közelebb lépve, várakozott. Ebben a feszült, várakozó csendességben egyszerre érces csörrenés és sietõ lépések zaja hallatszott a lépcsõkön és a másik percben a holtnak hitt Véglyessy István szálas, katonás alakja állott elõttük. --Klára! --István! Óh, István! Te élsz! Hála neked jóságos Istenem! sikoltá az öröm ujjongásával Klára és az ifjú kebelére borult. --Élek, Klára, élek! Most már enyém lesz! Nem választ el bennünket senki! ujjongott István is boldogan. --Tüstént ide mellém jösz, Klára! Micsoda immodestus viselkedés ez? rivallt rá atyja haragosan. --Bátyám uram! Nézzen rám! A fõvezér kapitánnyá nevezett ki vitézségemért. Most már nem tagadhatja meg tõlem Klára kezét! --Hogy jössz te ide? Halálhíredet hallottuk. --Én nem hittem! Az utolsó percig reménykedtem! kiáltotta közbe ragyogó szemekkel Klára. --Hírét véve Klára férjhezmenetelének, éjjel-nappal siettem. Halálhírem pedig onnan eredt, mert embereim vértõl borítva láttak lovamról lehullani a csatamezõn s azt hitték, hogy ott vesztem. Bornemissza szemöldökei összehúzódtak és Joséra pillantva, látta, hogy ez dühtõl torzult arccal mered a beszélõre, mintha rá akarna rohanni. Megnyugtatólag intett tehát neki, azután öccséhez fordult: --Itthon pedig az történt, hogy Klára kezét odaajándékozá Venegas José úrnak. Kedveltem, fogd karon menyasszonyodat és jerünk! --Atyám! sikoltá könyörgõ hangon Klára és irtózva visszahátrált a feléje közeledõ José elõl. E pillanatban föltárult a torony kis ajtaja és José halálsápadtan döbbent vissza a belépõ magas nõalaktól. --Cynthia! hebegék rángó, színtelen ajkai. --Én vagyok, José! Esküd betelt! Érted jöttem! Nem megfogadtad, hogy a miénk vagy?... --Mit akar és ki ez a turbulens persona? kérdezte Bornemissza zordonan. --Nem ismerem! felelte José merészen; azután halkan s indulatosan odasúgta Cynthiának: Menj, távozz, akarom! Cynthia felkacagott... --Nem ismersz, igazán nem ismersz, José? --Nem ismerlek! Tüstént távozz, akarom! Parancsolom! riadt rá eltorzult arccal. Cynthia felemelte a karját és újra kacagott. Kacaja azonban egyre harsogóbb, ijesztõbb lett, úgy, hogy nem is kacaj volt az már többé, hanem süketítõ mennydörgés. Valamennyien rémülten, megdermedve álltak ott. Egyszerre szemébõl és keblébõl vakító lángok lövelltek elõ... azután dörgõ roppanások között a falak és oszlopok inogni, omladozni kezdtek és Istvánnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy a félig eszméletlen Klárát karjaiba kapva, a kis ajtó tömör boltozatán át az utcára meneküljön vele, midõn égig villanó lángok és földetrázó dörgés, ropogás között az egész torony összeomlott, maga alá temetve mindent. EPILOGUS A budai szent Zsigmond kápolna tudós lelkipásztora, Ambrozius atya, aki lelkiismeretesen följegyezte az akkoriban történt nevezetesebb eseményeket és jelenségeket, naplójának elsárgult lapjain az elmondott történetre vonatkozó következõ följegyzéseket tette: >>Die 27. Septembris. Még most is füleimben cseng azon rémséges detonatiónak a dörgése, mely nagyon tudós Bornemissza Lénárd fõnemes úr (tudós nevén Leonhardus Sydericus) portájának és úri palotájának majd háromfertály részét romokba döntötte, a szomszéd porták pedig alapjukban egészen megrendültének. Éppen Ave harangozás utáni estvéli áhitatosságomat végezve, egy ideig még jámbor contemplatiókon jártatám elmémet, midõn egyszerre az Apocalypsis világomlasztó robaja között, firmamentumig lövellõ lángok világítanak be mindeneket, azután földetrázó mennydörgéssel, sûrû füstfellegek burkolták orcusi sötétségbe a környéket. Minden teremtett lélek kiszaladt és nagy remegéssel az utolsó ítélet eljövetelét várta. Senki se tudá, mi történt, mígnem egyszerre hire szaladt, hogy Bornemissza Lénárd uram és idegen országbéli adeptusa alchymiabéli és setét magiabéli manipulatióiknak estének áldozatul és tûz és romok alá vagynak temetve. Bornemissza uram minden hajadoni erényekkel ékeskedõ leánya, Clara, és öccse Véglyessy István, a kijáró boltozata alá menekülve, mindeneknek csudájára épen és sértetlenül maradtanak, és az õ kétségbeesett lamentációik és jajgatasaik segélyre serkenték az embereket, úgy, hogy tüstént az omladékok eltakarításához fogtanak. Szörnyûséges pusztulás képe tárult fel ottan. A tûz mindent megemésztett, az úri palotának csak elõszárnya maradott állva, az is roskadozó állapotban... és a romok közül kihangzó elhaló hörgés- és nyöszörgéstõl vezettetve, kemény és fáradságos munka után, ráakadtak a tudós nemes úrra, ki még ugyan élt, de órái meg valának számlálva. Az utolsó lelki vigaszt feladva nékie, még csak annyit tudott hörögni, hogy öccse oltalmába és szeretetébe ajánlja leányát, Clarat, azután megáldá õket, mire menten otthagyá lelke halandó porhüvelyét... Az idegen országbéli adeptus porhüvelyébõl azonban egy atomust se találtanak, noha az egész romhalmazt széllyelhányták vala érette. Õ kegyelme egészen porráégett. Isten legyen irgalmas szegény lelkeiknek! Persze, mint mindenkor, úgy most is sok mindenfélét beszélnek és imputálnak az emberek, kiváltképen a tudatlan misera plebs contribuens. Azt is mondják, hogy a jezsuita atyák boszújának esett a fõnemes úr áldozatul, miután mindenféle cselszövényeikbe és titkos praktikáikba be lévén avatva, ezt most ellenük akará fordítani; néhányan a fekete mágiának és a természetfeletti hatalmak boszújának mondják, ellenben mások pedig politikai okoknak tulajdonítják vala az egész szerencsétlenséget, melynek másától õrizzen meg bennünket a magasságbéli kegyelme! Mi történt, hogyan történt, errõl se az árván maradt leányzó, Clara, sem pedig võlegénye, Véglyessy István nem tudnak, vagy nem akarnak nyilatkozni. Azt csak a magasságbéli Isten, ki minden titoknak a tudója, tudná megmondani. Én azonban erre azt mondom: Ember, hagyj békét a földöntúli hatalmaknak, és ne kisértsd az Istent, minket gyarló bûnösöket pedig ne vigy, én uram Istenem, kisértetbe!<< >>Die 21-ti Octobris. Miként a szerencsétlenül járt tudós úr óhajtá és meghagyá nekik, ma esküdtenek, a legnagyobb csendben és visszavonultságban, egymásnak sírig tartó hûséget Clara Bornemissza és Stefanus Véglyessy de Véghlyes... Én kötém össze kezeiket az egyház áldásával. Adja is meg a magasságbéli Úristen e sok gyötrelmet és megpróbáltatásokat átszenvedett szíveknek mindenekben kegyelmét és a házas élet minden boldogságát. Ámen!<< >>Die 30-ta Octobris. Városunkba nevezetes tudós és magasállású persona érkezett, felséges császári és királyi urunknak belsõ udvari medicinae doktora, a tudós és híresneves Hayek Thaddeus uram személyében, a bohémiai Prága (némelyek úgy mondják Práhá) városából. E neves és eminens dignitás bensõ barátja vala a szerencsétlenül járt tudós fõúrnak, és a hallott szerencsétlenség hire hozá vala hozzánk Buda városába. E tudós férfiú többek között azt állítja, hogy ama rettentõ robbanást bizonyára valami chemiai operatio idézte vala elõ, valamelyes ismeretlen durranó mixtúra, mely a chemicaliák titkos és kitanulhatlan occulta qualitásából, anélkül, hogy sejtenék, némelykor elõáll és vehementer explodál... Igaz-e ez, nem-e, én nem tudom, de e tudós férfiú bizonyára competensebb judex, mint az én simplex és csekély mivoltom.<< * * * * * Eddig tart páter Ambrozius naplójának a történetre vonatkozó része. A történet után tíz évvel késõbb azonban Hayek Thaddeus prágai udvari orvos hagyatékában egy vaskos kézirattekercset találtak, mely a fent megírt történetet egész terjedelmében tartalmazza. E kézirat elsõ lapjára a tudós orvos saját kezével a következõ megjegyzést iktatta: >>Azok, kik a nagy titkot megtalálták, így írják le a nagy elixirum születését, azon alchymisták pedig, kik sóváran keresik, ilyen csodálatos jelenések között képzelik a bíborvörös kõ születését,--ítéletet azonban csak az mondhat, ki mindezen titkok kulcsát bírja.<< --- Provided by LoyalBooks.com ---